Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A 90 éves koráig aktív zenetanár

2011.03.04

Jeszenszky Beatrix: 90 éves koráig aktív zenetanár

2010.05.10

 

A föld népessége rendkívül gyors tempóban növekszik, a jelenlegi populáció 2050-re megduplázódik, elérheti a 10,9 milliárdot. A 21. század az öregedés és az öregség százada lesz, ugrásszerűen nő ugyanis a 60 évesek és annál idősebbek száma és aránya is, különösen a fejlett országokban. Ezen belül a 80 évesek és idősebbek is jelentősen többen élnek.

Magyarország lakossága évtizedek óta csökken, 2005-ben 10097,5 ezer fő volt, amely 2,3%-al alacsonyabb a tíz évvel korábbinál. Az ország lakossága évente több mint 20 ezer fővel csökken, ugyanakkor egyszerre öregszik is, mára minden ötödik ember betöltötte a 60. életévét, vagyis a 60 felettiek aránya elérte a 20%-ot. A születéskor várható átlagos életkor hazánkban nagy nemek közötti különbséget mutat, jelenleg: férfiaknál 68 év, nőknél 76 év. Magyarországon az előrejelzések szerint növekszik az egyedül élő idősek száma, és az EU országokhoz viszonyítva elmarad a nyugdíj melletti munkavállalás és munkatevékenység. Magyarország az időskorúak és nyugdíjasok társadalma lett, s éppen emiatt is a 21. század nagy kihívásai között szerepel: a fenntartható egészség, a megelőzés, az egyénre szabható egészségügyi és szociális ellátás, valamint a hosszabb élettartam értékirányult életminőségének megoldása. A nyugdíjasoknak, időseknek igényük van: nyelvtanfolyamokra, szervezett üdülésre, kirándulásokra, számítástechnikai tanfolyamokra (pl. „Kattints rá nagyi” program), népművészeti körökre járni és ott új ismereteket elsajátítani.

A ma élő 70 éven felüli emberek egy egalizálásra törekvő társadalomban élték le életük javarészét, egészen más lehetőségekkel és motivációkkal. Interjúalanyaim, anya és lánya a különböző körülmények és eltérő motivációk ellenére mégis hasonló pályát futottak be életük során.

 

Életút- interjú 1.

Neme: nő

Kora: 100 év

Lakóhelye: Pomáz

Iskolai végzettsége: Zongoratanár

Kérem, meséljen a gyermekkoráról!

1910-ben születtem, Pomázon, egy polgári családban. Apám zeneszerző, karnagy volt. A faluban és a környéken a dalárdamozgalom megalapítója és vezetőjeként köztiszteletnek örvendett. Édesanyám otthon nevelte három testvéremet és engem. A család nem volt tehetős, de nem is nélkülöztünk. Édesapám református, édesanyám katolikus vallású volt. Minket, gyerekeket a szabályoktól eltérően az anya vallása szerint, katolikus hitben neveltek. A hit és a vallás meghatározó volt a családban. Az egyházi ünnepeket mindig megtartottuk és részt vettünk a falu vallásos közösségi életében is. Az elemi iskolát Pomázon végeztem.

Emlékszik gyermekkorából pozitív illetve negatív élethelyzetekre?

Gyermekkorom legpozitívabb emléke a rokonok és a család barátainak segítsége, összetartása az I. világháború idején, a borzalmas körülmények között.

Gyermekkorom legnegatívabb emléke kisöcsém halála, aki 5 éves korában, torokgyíkban meghalt.

Kérem, meséljen ifjúkoráról, tanulmányairól.

A középiskolát Budapesten, az Angolkisasszonyok Intézetének épületében működő Római Katolikus Női Felsőkereskedelmi Iskolában végeztem. Az édesapám által vezetett dalárda gyakran adott elő színdarabokat, (pl. a János vitéz) amiben aktívan részt vettem, ebben a körben ismertem meg későbbi férjemet, aki adóügyi előadó volt a polgármesteri hivatalban. Közben Budapesten magán zongoratanárhoz jártam (zongoraművész volt), miután édesapám saját harmóniumunkon megtanított játszani.

Emlékszik ifjúkorából pozitív illetve negatív élethelyzetekre?

Ifjúkorom legemlékezetesebb élménye volt, amikor az akkortájt beindított pomázi filmszínházban a némafilmek alatt zongoráztam, improvizáltam a film hangulatától függően. Nagyon szerettem ezt a munkát, sokat tanultam itt.

Esküvő, gyermekáldás mikor érkezett el az életében?

1936-ban férjez mentem és két lányunk született. Házat vettünk Pomázon és folytattuk azt a közösségi életet, ami a szülői házban elkezdődött. Férjem is tagja volt a dalárdának és a színjátszó körnek, valamint tiszteletbeli tűzoltó parancsnok volt. A zongorázás mindennapi tevékenységemmé vált, otthon több gyereket tanítottam az alapokra. A Zeneakadémián komoly professzorok előtt kellett vizsgát tennem és így a zongoratanulási éveket igazolva, illetve zenetanárom ajánlása alapján zenetanári oklevelet kaptam. Miután a gyerekek óvodába mentek én is dolgozni kezdtem, otthon zongorát tanítottam. 1963-tól a szentendrei Zeneiskola alkalmazásában, Pomázon, Csobánkán, Leányfalun, Dunabogdányban tanítottam szolfézst és zongorát. Boldog voltam, mert azt csinálhattam, amit mindig is akartam. Rengeteg később neves zenészt, zeneművészt, indítottam el a zenélés útján.

Emlékszik rendkívüli élethelyzetre ebből az időszakból?

Három unokám született. Élénken él bennem, hogy az egyik unokám a háromból, sokáig nálam lakott, míg a szülők nem tudtak lakást venni. Ezzel az unokámmal nagyon sokat foglalkoztam, együtt tanultunk, készültünk a másnapi iskolára. Amikor Budapestre költöztek és a kisfiú a Kaesz Gyula szakiskolába került, hogy nehogy lemaradjon a tanulásban, megvettem ugyanazt az irodalom, nyelvtan és matematika könyvet, amiből az iskolában tanultak és egy külön tanárnál hetente kétszer előre felkészülve, beutaztam Pestre és megtanítottam neki a tananyagot. Ekkor már 73 éves voltam.

Történt váratlan esemény akkoriban, amely befolyásolta addigi életét?

Legnegatívabb emlékem, 1969-ben, férjem halála és a magánytól való félelem. Nagyon áldásos helyzet volt azonban, hogy a közelben lakó lányom és unokáim, később dédunokáim nem hagyták, hogy magányos maradjak. Különösen a Pomázon élő, szintén zongoratanárnő lányom viselte gondomat, és családja mellett, rendkívüli energiával gondoskodott rólam, hosszú éveken át.

Képezte magát valamilyen formában, amíg dolgozott?

Amíg a zeneiskola alkalmazásában dolgoztam, nyugdíjazásomig gyakran vettem részt szakmai továbbképzéseken, konferenciákon, módszertani fejlesztő előadásokon.

Mikor hagyta abba a munkát?

90 éves koromig a Csobánkai zeneiskolába jártam át tanítani, majd 95 éves koromig otthon tanítottam magántanítványokat, akkor is azért kellett abbahagynom, mert látásom és hallásom erősen megromlott.

Ennyi idősen, ennyi tapasztalattal a háta mögött, mit tanácsolna a fiataloknak?

Úgy gondolom, hogy egy embernek mindig, az élet minden szakaszában kellenek célok, és ennek eléréséhez mindent meg kell tenni. Ezáltal leszünk boldogok. Ez az élet értelme.

Változtatna valamin így utólag?

Azt hiszem nem, egész életemben a zenetanításnak éltem, és ez boldoggá tett

Jelenleg hogy érzi magát?

Örülök, hogy nem vagyok beteg, azon kívül, hogy rosszul látok és hallok. Annak is örülök, hogy gyakorolni tudom még a zeneelméletet, állandóan ismételgetem, nehogy elfelejtsem, hiszen olvasni már nem látok.

 

Életút- interjú 2.

Neme: nő

Kora: 73 év

Lakóhelye: Pomáz

Iskolai végzettsége: Zongoratanár

Kérem, meséljen a gyermekkoráról!

1937-ben születtem Pomázon. Édesapám adóügyi főeladó volt a Polgármesteri Hivatalban, édesanyám zongoratanárnő. Gyermekkoromat Pomázon töltöttem, általános iskolába is ide jártam. Nyári szüneteim is a családi házban teltek, gyakori zongoratanulással, gyakorlással. Édesanyám nagyon szigorúan vette a gyakorlást, mindig az volt az első.

Milyen tanulmányokat végzett?

A középiskolát Budapesten, egészségügyi szakközépiskolában kezdtem, de nem tetszett, messze volt, így másodiktól a szentendrei Ferences Gimnáziumban folytattam a tanulást, itt is érettségiztem.

Milyen anyagi körülmények között éltek?

A család átlagos anyagi körülmények között élt. Gyerekkoromban még állatok is voltak a ház körül. Édesanyám nagyon jól főzött, emlékszem nyaranta rengeteg befőzés volt, savanyúság, lekvár, sok minden, amit aztán egész évben felhasználtunk. A baráti kör a szomszéd gyerekek, osztálytársak közül alakult. Így ismertem meg leendő férjemet is, akivel egy utcában laktunk.

Emlékszik gyermekkorából pozitív illetve negatív élethelyzetekre?

Azokra az alkalmakra emlékszem szívesen, amikor a legkedvesebb barátaimmal otthon tejszínhabos kakaót ittunk és sokat beszélgettünk. Érdekes, hogy az egyikből híres művészettörténész-pap, illetve a másikból politikus lett.

Nem kellemes élményem, hogy a húgomnak, mindig kötetlenebb élete volt, tőle nem követelt édesanyám semmit olyan szigorúan, mint tőlem, sem a tanulmányokban, sem az otthoni munkákban. Persze most már tudom, hogy felnőve, ez rá nagyon visszaütött.

Esküvő, gyermekáldás mikor érkezett el az életében?

1961-ben férjhez mentem egy gyerekkori jó pajtásomhoz, akivel egy utcában laktunk. Az ő szülei házába költöztünk az esküvő után. Két gyermekünk született, egy fiú és egy lány. Férjem építészmérnökként viszonylag jól keresett, tehát jól is éltünk.

Mivel kezdett foglalkozni?

Amikor dolgozni kezdtem, egy fogorvosi rendelőben helyezkedtem el asszisztensként. A férjem mindig későn ért haza a munkahelyéről és utána a privát tervezéssel foglalkozott, munkabeosztásunk miatt nem tudtuk megoldani a gyerekekkel járó ügyintézéseket. Állást kellett változtatnom, a helyi könyvtárban kaptam segéd könyvtárosi állást, ahol jobb volt az időbeosztás és közelebb is volt. Egyszer szóltak a szentendrei zeneiskolából, ahol édesanyám is tanárként dolgozott, hogy zongoratanár hiány miatt megkérnének helyettesítésre. Elvállaltam és ott is maradtam. Így tulajdonképpen a véletlen folytán kerültem a zeneiskolába, viszont zongoratudásomat itt kiválóan kamatoztathattam. Lehetőség volt arra is, hogy különbözeti vizsgákkal Zeneművészeti Főiskolai diplomát szerezzek, aminek birtokában teljes értékű zongoratanár lettem. A szentendrei zeneiskola egyik fiókiskolája volt a pomázi, illetve a budakalászi iskola, kezdetben itt tanítottam. Amikor megalakult a Pomázi Zeneiskola 1992-ben, ott kaptam teljes státuszt.

Folytatott tanulmányokat munka mellett ezekben az években?

A 80-as években Marxista Egyetem elvégzésére köteleztek, bár soha nem voltam párttag, de még KISZ-tag sem, majd egy kétéves posztgraduális képzés keretében zeneesztétikát végeztem. Érdekességképpen, a fiam is csatlakozott ehhez a kurzushoz, mert nagyon érdekelte a téma. Utólag belegondolva, a két képzés feltételezte egymást, nem irányíthattak volna zeneesztétikai kurzusra a marxista egyetemet igazoló diploma nélkül (abban az időben) és így nem kerülhettem volna egy magasabb közalkalmazotti besorolásba.

Mire emlékszik szívesen ebből az időszakból?

Egy olyan munkahelyi közösségbe kerültem, ahol nem csak munkaidőben foglalkozhattam zenével, hanem rengeteg plusz programon, zeneiskolai előadáson, koncerten vehettem részt, s ezt nagyon élveztem. Rendkívül jó közösség volt, szerettem ott és velük lenni. A kapcsolatok jelentős része a mai napig tart.

Van negatív élménye abból a korszakból?

Férjem korai halála nagyon lesújtott,1990-ben viszonylag fiatalon halt meg.

Mi történt ezután?

1997-ben nyugdíjaztak, de továbbra is a zeneiskolában maradtam, tanári státuszban. Idős édesanyám ellátása is rám hárult, aki ugyan rendkívül jó fizikai és szellemi egészségnek örvendett, mégis sok energiámat és időmet lekötötte, hiszen főztem, mostam rá, Csobánkára hordtam, mert 90 éves korában még aktívan tanított, nem unatkoztam hát. 2006-ig tanítottam a zeneiskolában, akkor átadtam a stafétabotot a fiatalabb generációnak. Ezután már csak otthon vállaltam egy-két magántanítványt.

Változtatna valamin így utólag?

Igen gondolkoztam már rajta, vajon ha nem sodor a véletlen ebbe az irányba mivel foglalkoztam volna szívesen. A mérnöki pálya érdekelt mindig is, de például a kertészkedést is imádom, a mai napig teljesen leköt és kikapcsol, ha a kertemet szépíthetem. Így alakult az életem, zongoratanár lettem és igazán nem bánom, mert nagyon sok élményt kaptam ettől a pályától.

 

Összegzés

Mindkét interjúalany nyitottan, izgalmasan mesélt az életéről. A 100 éves zongoratanárnő, aki egyébként Pomáz város „díszpolgára”, titulust is megkapta munkássága jutalmául, valóban megdöbbentően jó szellemi és fizikai állapotban van, s főként a régmúltról beszélt szívesen és színesen. Az ő életpályája számomra, egy kora gyermekkortól induló, majd egész életében kiteljesedő elköteleződést mutat a zongoratanítás felé. Minden szavát áthatotta a zene és a tanítás iránti szeretet, úgy tűnt, hihetetlen munkabírása „konzerválta” őt, ilyen, korát meghazudtoló szellemi, fizikai állapotban. Két világháborút megélve, korán megözvegyülve, a tanítás vitte őt mindig előre, ez adott értelmet és célt az életének. Egész pályáját a zenetanítás iránti elkötelezettség motiválta. Szinte mindent alárendelt ennek a tevékenységnek, s boldoggá tette, hogy hajlott kora ellenére, még mindig szükség volt a munkájára. Büszkén mesélt a keze alól kikerülő, ma már neves zenészekről, akiknek megalapozta a zenei pályafutását. Egy dolgot némiképp furcsállottam, lányát, annak ellenére, hogy szigorúan megkövetelte tőle a gyakorlást, nem a zenei pálya felé egyengette, mintha ez, annyira nem érdekelte volna. Elmesélte, ugyan, hogy egyik lánya szintén ezen a pályán tevékenykedik, de ezt nem saját érdemeként említette.

Lánya, akit egy „véletlen” felkérés sodort erre a pályára, kevésbé tűnt tudatosnak és elkötelezettnek. Férje nagyon jól keresett, az ő keresete nélkül is jólétben élhettek volna, csakhogy a szocializmusban cél volt a teljes foglalkoztatottság, a közveszélyes munkakerülés szabálysértésnek számított, így dolgoznia kellett. Sodródott egyik helyről a másikra, egyáltalán nem éreztem a beszélgetés során azt, hogyha nincs az a véletlen felkérés, akkor ugyanígy a zenetanári pályán köt ki. Itt viszont valóban kamatoztathatta a gyermekkorában megszerzett tudást, sokat nem kellett ehhez hozzátanulnia, s valószínűleg mind a munkabeosztás, mind a fizetés kedvező volt ahhoz, hogy végül itt ragadjon. A tanulás, mint lehetőség, csak annyiban volt jelen az életében, amennyire ezen a pályán némi elmozdulást eredményezhetett, azt is inkább a szükségszerűség vagy a kedvezőbb anyagi lehetőségek motiválták. Idővel megszerette a munkáját, a közösséget, s ma már nehezen tudja elképzelni, hogy máshogy is lehetett volna.

Ez a két életpálya a jelenben, ezekkel a feltételekkel és lehetőségekkel, nem alakulhatott volna ugyanígy. Ma egy zongoratanári pálya betöltéséhez, feltétel a Zeneművészeti Főiskola, különbözeti vizsgákkal nem lehet tanítani. ( Bár az ismeretségi körömben tudok „pedagógusokról”, akiknek nincs, nemhogy tanári, de semmilyen diplomájuk…)

 

Felhasznált irodalom:

Idősügyi Nemzeti Stratégia

H/10500 számú országgyűlési határozati javaslat az Idősügyi Nemzeti Stratégiáról, Bp. 2009. augusztus

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.