Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életút interjú sokat megélt nyugdíjasokkal

2011.03.04

Kottász Katalin: Életút interjú sokat megélt nyugdíjasokkal

2010.09.27

Két idős, nyolcvan év feletti emberrel készítettem interjút. Nemük, lakóhelyük, életútjuk, életfelfogásuk, jelenlegi helyzetük különböző. Közös bennük, hogy mindketten túlélték a háborút, forradalmat, Magyarországon élnek születésük óta. A legutóbbi rendszerváltozást már nyugdíjasként élték meg.

Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel nekik:

·         Szüleik, gyerekkoruk miként befolyásolták iskolaválasztásukat, pályájukat, pályaválasztásukat?

·         A II. Világháború mennyire befolyásolta életüket?

·         Az 1956-os forradalom befolyásolta-e életüket?

·         Fontos volt-e a folyamatos tanulás a boldogulásukhoz?

·         Életük során változtattak e munkahelyet, pályát, ha igen, akkor kinek, minek a hatására?

·         Hogy élték meg a nyugdíjba vonulást, nehéz volt-e a váltás?

·         Mivel foglalják el magukat nyugdíjas éveikben?

·         Milyen most a közérzetük, hiányzik-e valami az életükből?

·         Véleményük szerint milyen az idős emberek helyzete, megbecsülése ma Magyarországon?

 

„ Az öregség az olyan, mint a bankszámlád.

Azt veheted le róla, amit összegyűjtöttél.”

(Interneten továbbított okosságokból)

 

Életút interjú 1.

Kottász Jenő (Pilis,1926.08.08.)

Apám kistisztviselő, anyám háztartásbeli volt. Első gyerek voltam, kétéves koromban született meg az első öcsém. Nagyanyámék házában laktunk úgy, hogy két ház volt egy telken, mi a nagyobban éltünk. Pilisen jártam óvodába. szép emlékeim vannak gyerekkoromból. Ott aztán különleges helyzet volt, a szomszédban élő gyerekek között két fiú volt. Az egyik az öcsémmel egyidős, a másik nálam kicsit idősebb. A fociért, meg a verekedésért mindent ott hagytunk. Vagy tíz lány is volt a környékünkön. Kedves emlékeim fűződnek a közös játékokhoz. Sajnos a lányok közül hármat az őrült németek elégettek Auswitzban.

Pilisen végeztem az általános iskola első öt évét, aztán átkerültem bejáró diáknak Monorra a polgári iskolába. Állami iskola volt, nem kellett semmilyen díjat sem fizetni, csak egy egyensapkát kellett megvenni, amin egy álló, ovális zománcozott tábla volt az iskola nevével. Az osztályok elvégzését egy-egy vékony aranyszínű csík jelezte. Rengeteg erős ember volt ott, ami azt jelentette, hogy sokat verekedtek velünk, mi meg csak hagytuk, mert nem voltunk elég erősek visszaütni.

Szép volt, jó volt az a négy év, sok élmény maradt onnan is.

Miután végeztünk, évente egyszer összejöttünk az iskolában a régi osztálytársakkal és az osztályfőnökkel. Szőlősi Mihály barátom volt a találkozók fő szervezője. Pünkösd előtti szombat volta napja évekig. Elmeséltük egymásnak mi történt velünk az eltelt egy év alatt. Sem anyagi, sem politikai helyzetből adódó rivalizálás nem volt köztünk soha. Ez a hagyomány két évvel ezelőtt szűnt meg, mert az egészségünk eléggé megromlott. Egyetlen olyan volt osztálytársam van, aki jól tartja magát, egészséges, nem probléma neki a mozgás. Ő 5 évet húzott le a háború után egy szénbányában Krivoj Rogban hadifogolykén. Osztályfőnökünk, Plati György, országos hírű festőművész volt. Tartottuk a kapcsolatot vele egészen addig, amíg néhány éve 93 éves korában meg nem halt.

Monor után Pestre kerültem tanulni. Az Aranyossy féle Felsőkereskedelmi Magániskolába, ami megszűnt mire másodikba mentem volna. Ezért az első év után átmentem az Állami Kereskedelmi Középiskolába. Itt már több olyan benyomás ért, ami sokszor fájó volt, az is maradt. Ilyen volt például a Levente oktatás. Ki kellett menni sokszor az Akácfa utcából gyalog, összeállított hármas szakaszokban a Vasas pályára, ahol levente-gyakorlatozás folyt. Sorakozó, menetelés, ilyesmi. Gyakorlatilag  katonai formai kiképzést tartottak. Ez nem tetszett mindenkinek egyformán. Kirekesztő volt. Abban az időben került terítékre a zsidókérdés. Katolikus osztály volt az A és a B, református–katolikus osztály volt a C, és volt egy olyan osztály, ahol mindenféle egyéb vallású ( baptista, evangélikus, zsidó) gyerek tanult. Ez államilag elrendelt megkülönböztetés volt. A negyedik osztályt két hónappal később kezdtük, és előbb be is fejeztük. Április 3-án volt az első bombázás. Iskolában voltunk. A harmadik emeleten kiültünk az ablakba, és néztük, hogyan bombázzák Csepelt.

 1944 augusztusában az óbudai Bornemissza Gergely Utászlaktanyába hívtak be. Amikor átjöttek a határon az oroszok, szétküldtek minket. Mivel nem voltam sem pesti, sem pilisi, nem igazán tudtak mit kezdeni velem, haza engedtek. Lehet, hogy nem ez volt a pontos indok, de én így emlékszem. A háború engem ugyan megkímélt, de apámat behívták öregkatonának. Másfél évig az orosz fronton volt. Megviselve tért haza, a sarkai elfagytak.

Anyám szenzációs asszony volt, összetartotta a családot. Szinte pénz nélkül éltünk, mégis taníttatott. Igaz, hogy többnyire állami iskolákban, de az Aranyossy féle például fizetős volt. Havi 5 Pengő volt a havi tandíj. Szerényen éltünk, de anyám háziállatokat tartott, és ezzel javított az ellátásunkon.

Az idősebb öcsém nem nagyon szeretett tanulni, neki a foci volt a mindene, de csak a másodosztályig vitte, úgy látszik nem volt igazán tehetséges. Kötszövő lett, szakmunkásképzőt is nehezen végezte el.  A fiatalabb öcsém 1946-ban született meg, aranyos kis kölyök volt. Később sokat segítettünk neki a tanulásban, iskolaválasztásban, meg anyagilag is.

A háború után nem jött össze egy teljes osztály az életben maradottakból, pedig akkor már nem voltak tekintettel vallásra meg egyebekre. A háború után 1945.június 15-én érettségiztem, a fiúkkal ünnepeltük meg az érettségit egy angyalföldi kocsmában.

Érettségi után rögtön jelentkeztem egyetemre is. Volt akkor olyan, amit mezei egyetemnek neveztek. Nem kellett minden órára bejárni, meg vizsgázni sem kellett minden tárgyból, csak aláíratni az oktatóval a leckekönyvet. Lehetett dolgozni mellette. Két évet elvégeztem, aztán abbahagytam, nem bírtam az iramot. Később a Közgazdasági Egyetemen is elvégeztem 3 évet a 60-as években az ipari szakon, de a politikai gazdaságtan miatt, -amiből nem sikerült a vizsgám-, abbahagytam, pedig a pozícióm akkor már megkövetelte volna a diplomát.

1945-ben tehát munkát kellett keresnem. Olvastam egy hirdetést, hogy a vasúthoz keresnek embereket. Írásban jelentkeztem, de elutasítottak, mert húsz évesen túlkorosnak véltek. Ilyen emberek voltak hivatalban, és most is vannak, mert ezen a téren nem sok miden változott.

El tudtam helyezkedni a helyi közigazgatásnál segédírnoknak, aztán gyakornok lettem, de igen kicsi volt a jövedelmem. Ezért úgy döntöttem, ismét próbálkozom a vasútnál. 1949. november 3-án a Nyugati-pályaudvar szertárába vettek fel, de rögtön átirányítottak a Royal Szállóba, amit akkor vasúti központnak használtak. A szálloda tele volt vasutasokkal a pincétől a padlásig. A szobákat irodának használták. Ott voltak az Anyagellátási Igazgatóság egy része is, ahol dolgozni kezdtem. A Múzeum utcába, a Böszörményi útra, Andrássy útra, onnan a Nyugatiba, aztán újra az Andrássy útra költözött az iroda. Különleges feladatom nem volt. Számla kiállításokkal, ellenőrzésekkel foglalkoztam. Közben elvégeztem különböző tanfolyamokat, aminek az eredményeként mindig egy-egy lépcsőt léphettem a ranglétrán. Csoportvezető, majd osztályvezető helyettes, osztályvezető (60-as évek), aztán a 70-es évek közepén igazgatóhelyettes lettem. Egy évig igazgató és igazgatóhelyettes is voltam, amolyan kettő az egyben. Mindig a munkám alapján emeltek ki.

Nagy feladatok voltak, nagyon nagyok. Hatalmas pénzek felett rendelkeztem. Nem voltak saját zsebre dolgozó munkatársak. Még azt is utáltuk, aki ilyesmit megemlített, vagy célzott rá. Talán azért is, mert amikor visszaélések történtek a cégnél 1946-47 körül (ruha panama néven híresült el- illetékteleneknek utalványoztak munkaruhát-, ami akár adminisztrációs hiba, hiányosság is lehetett), az igazgatót felakasztották, a munkatársakat kiközösítették.

Szóval nálam tiszták voltak az ügyek. Az ellenőrzési csoport vezetője voltam, és igazgatóhelyettesként is hozzám tartozott ez a terület. A vasúti igazgatóságokhoz tartozó anyagosztályok ellenőrzése, irányítása, később három fatelítő átvétele, átszervezése, ésszerűsítése volt a feladatom. Mindig segítettem, ahol lehetett, rendesen végeztem a munkám, ennek alapján emeltek ki és ismertek el, annak ellenére, hogy soha nem voltam párttag. Azt mondtam, nem vagyok veletek, de nem vagyok ellenetek sem. Olyan munkát soha nem csináltam meg, ami hátrányos lett volna a vasútnak, vagy az államnak. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát kétszer kaptam meg, kitüntettek a Hazáért Érdeméremmel, Kiváló Vasutas is voltam nemegyszer.

Munkám során sok hivatalos úton vettem rész. Nyugat-Németország, Anglia és Spanyolország kivételével gyakorlatilag egész Európát bejártam a vasút érdekében. A vasuti egyeztetések, beszerzés, vagonátvétel, kapcsolatok ápolása volt a feladatom ilyenkor. Természetesen voltam a Szovjetunióban is. Ehhez fűződik életem egyik legnagyobb élménye.  A 80-as évek elején novemberben utaztunk repülővel. Itthon jó idő volt, csak zakót akartam vinni, de rábeszéltek, tegyek el kabátot is. Amikor leszállt a gépünk, már hóvihar volt. A szállodáig alig jutottunk el. Három nap alatt végeztünk a tárgyalásokkal, de hét napot töltöttünk ott, mert nem indultak a gépek. A nyolcadik napon kimentünk a repülőtérre, hátha mégis haza jutunk valahol. Egy napot vártunk ott, mire a tolmácsunk, aki egy igazi pesti vagány volt, elintézte, hogy egy női kézilabdacsapat kicsi különgépén Budapestig eljöhessünk. Életre szóló élmény volt, egyszerre láttam a napot és a holdat, a hómezőket, a széles folyókat. Soha ilyen csodás utam nem volt.

A Tisztképzőn anyaggazdálkodást tanítottam, tankönyvet is írtam. Volt olyan év, hogy 900 diákom volt. Ott sem tűntem ki, de le sem maradtam a kollégáktól.

Sok szép tablóm maradt, össze vannak rakva, évente egyszer meg is nézem őket.

1950-ben megnősültem, pilisi lányt vettem el. Feleségemmel mindenben és mindig számíthattunk és számíthatunk egymásra. Idén augusztusban ünnepeljük a 60. házassági évfordulónkat. 1954-ben született meg a fiúnk, gépészmérnök lett.

1956 nem volt semmilyen értelemben emlékezetes az életemben. Pilisen laktunk még akkor, a fiam két éves volt. Egy hétig olyan volt a helyzet, hogy nem tudtam bemenni dolgozni, de aztán minden a helyére került. Sem a munkahelyemről, sem a környezetemből nem indult neki senki a nagyvilágnak, a bizonytalanságba, nem voltak felénk kalandvágyó emberek.

1962-ben Budapesten vettünk egy kis házat, csinosítgattuk, komfortosítottuk, abban élünk most is Dunnyussal, a feleségemmel. Fiunknak is szép családja van, három egyetemista lányunokánkat nevelik a feleségével. Segítjük egymást, amiben csak tudjuk.

60 éves koromban úgy döntöttem, miután elértem a nyugdíjkorhatárt, és megvolt a kellő szolgálati időm is, hogy nyugdíjba megyek. 1986. aug. 10-én befejeztem a tényleges szolgálatot. A búcsúztatómon több mint 50 ember vett részt. A régi kollégák közül néhánnyal még most is tartom a kapcsolatot, már az akkori fiatalok is nyugdíjban vannak. Vannak, akikkel összejárunk, vannak, akikkel üdvözlőlapokat váltunk. Az érdekből barátkozók egy – két éven belül lemorzsolódtak.

Nyugdíjba akkor kell menni, amikor az ember úgy érzi, van értelme, hogy abbahagyja, mert tud még mit csinálni. A szakértelmemre még szükség volt ezért kötetlen munkaidőben tanácsadóként dolgoztam öt évet amolyan levezetésként. Ez a fajta munka egyre inkább nem hiányzott.

A méheim még sokáig adtak munkát. Néha utaztunk a méhekkel, miközben jó társaságban voltam. (A kaptárokat teherautóra raktuk, aztán a kiválasztott akácosban lepakoltuk azokat. Ott töltöttük a napot, este, amikor a méhek befejezték a munkát, haza jöttünk.) Budaörsön volt egy telkünk, ott kertészkedtem, gyümölcsfákat, szőlőt telepítettem. Segítettem az anyósom kertjében, aki Pilisen élt. Kerítést csináltam neki, ástam meg minden egyéb munkát elvégeztem, amit kért.

76 éves koromban kellett először orvoshoz mennem. Akkor jöttek rá, hogy a szívem már nem szuperál úgy, mint rég.

Apámat, bátyámat túléltem.  Derűs vagyok, mindig élveztem az életet. Nem érzem hátrányát a koromnak. Néha rosszul esik, ha látom, hogy az orvos azért nem foglalkozik velem, mert öreg vagyok, de többnyire kedvesek velem és lelkiismeretesek.

Úgy érzem többnyire figyelmesek velem az utcán is az idegenek, segítenek leszállni a buszról, átadják a helyüket. Szerintem ez a hozzáállás kérdése is. Talán látják, hogy nem várom el, ezért teszik.

Elborzaszt, amikor látom, hogy az udvarias emberek tetteit természetesnek veszik kortársaim, és meg sem köszönik.

 Attól, hogy nyugdíjas lettem, nem változott semmi. Anyagi gondjaink nincsenek. Akiket eddig szerettem meg tiszteltem, azokkal nem változott a viszonyom, mint ahogy az életfelfogásom sem. Nem vagyok egyébként egy könnyen barátkozó típus. Nincsenek álbarátaink. A szomszédokkal jó a viszonyunk, köszönünk egymásnak, nem járunk egymáshoz pletykálni.

Az újságot minden nap a-tól z-ig elolvasom. Napi és hetilapot is járatunk. Néha előveszek régi lapokat. Régen gyűjtöttem az évfolyamokat, most is van belőlük néhány.

A könyvismertetőkből nézem ki, mit szeretnék elolvasni, azokat megveszem magamnak, vagy azt kérem név és születésnapjaimra. A TV-n a teletextet is szeretem, a híradót mindennap megnézem, van mikor több csatornáét.

Már ritkán dolgozom a kertben, de szeretek a szobában üldögélni és olvasgatni, bár ha nem fájna a lábam, többet lennék odakinn.

Jó családom és szép életünk volt és van. Jól érzem magam. Hálát kell adni a természetnek és a környezetünknek, hogy idáig így megéltünk. Szegény gyerek voltam, ami jött, azt mindig beosztottam, elégedett vagyok, nem hiányzik nekem a világon semmi.

 

Életút interjú 2.

Özv. Szász Istvánné (Czuppon Margit, Sopron, 1928.05.20.)

 

Édesapám vasúti mozdonyfűtő volt, édesanyám háztartásbeli. Az egyik bátyám a születésem évében halt meg, 7 gyerekük közül 3 élte meg a felnőttkort, két bátyám és én. A Kuruc dombi laktanyában laktunk, nagy közösségben, mindig a fiúkkal játszottam. A papréti óvodába jártam, máig van olyan barátnőm, akivel ott ismerkedtem meg.

Elemitől a polgári elvégzéséig a Szt. Orsolya rendi zárda iskolájában tanultam. Minden hónapban tandíjat kellett fizetni, de a szüleim erre szívesen áldoztak. Jó oktatás, vallásos nevelés, ez fontos volt. Polgárista koromban sok honvéddal leveleztem, akik a Donhoz voltak vezényelve. Ezt az iskolában elvárták. Itthonról tartottuk bennük a lelket. A mostani Széchenyi Gimnázium katona kórháznak volt berendezve, a sebesülteket a hátországba hozták gyógyulni. Oda is jártam beszélgetni a katonákkal, felolvastam azoknak, akik ezt kérték. Egyszer egy soproni fiú, Bősze Gyuri, aki a bátyám barátja volt, felismerte a hangomat. Tüdő és fejsérülése volt, addig senki nem tudott róla semmit. Én értesítettem a családját. Családom férfitagjai a vasútnál dolgoztak, így nem vitték őket katonának.

1943-ban végeztem a polgáriban, aztán fogtechnikus tanoncnak mentem Gáspár Béla laborjába. Minden héten 20 Pengőt kaptam. A főnök sokat foglalkozott a tanulókkal, mert az ipari iskolában ilyen szak nem volt, azt tudhattuk, amit ő tanított. Névleg szabás-varrást tanultam. A háborút 1944. december 6-ig, Sopron első bombázásáig alig éreztük. Tánciskolába jártunk, éltük a fiatalok normális életét. Amikor az oroszok bejöttek, már a Fapiac utcában laktunk. A fiatal lányokat, köztük engem is, a szén alatt bújtattak, hogy ne találjanak meg a katonák, ne essen bajunk. Annyira féltem, hogy egy csík egyik napról a másikra megőszült a hajamban, ami máig látszik, mert másképp ősz, mint a többi.

1946-ban felszabadultam, jó eredménnyel zártam az iskolát. Júliusban megkaptam a segédlevelet, augusztusban meg férjhez mentem. A férjem egy jóképű, Váradról menekült fiú, autószerelő volt. Terhes lettem, vesegyulladást kaptam, emiatt elvetéltem. Közben Gáspár Béla fogtechnikai laborját államosították. Amikor vissza akartam menni dolgozni, azt mondták, nincs hely számomra.

Háztartásbeli lettem. Vettünk egy kis házat, szőlőt, tartottunk tyúkokat, disznókat. A férjem fuvarozó lett. A szüleim sokat segítettek a munkában. 1949-ben megszületett a fiúnk, 1951-ben a nagyobbik lányunk.

1956-ba megjelent egy ismerős osztrák férfi, hozott egy teherautónyi kötszert és gyógyszert. A férjem vállalta, hogy elviszi Budapestre a Kilián Laktanyába. Egy hétig semmit nem tudtam róla. Később elmesélte, mire odaért a szállítmánnyal, már elfoglalták az oroszok a laktanyát. Elvették a megpakolt teherautót, de őt elengedték. Gyalog indult vissza Sopronba. Komáromnál újra oroszokkal találkozott, ott beállították a hídon várakozó sorba. Ott állt egy napig étlen- szomjan, majd elengedték a többiekkel együtt. November 2-án ért haza.

Közben jöttek hozzánk barátok, hogy menjünk velük Ausztriába, biztos az utunk Kaliforniáig meg hasonlók. Amíg a férjem nem volt otthon, azért nem mentem, amikor haza jött, azt mondta, nem mozdul innen egy tapodtat sem, elég volt neki Erdélyből eljönni, nem akarja a családot bizonytalanságba vinni. A gyerekek sem akartak menni, én sem hagytam volna el a szüleimet. Szóval maradtunk, bár az ismerőseink, barátaink közül sokan elmentek.

Hiába volt egy jó szakmám, soha nem dolgozhattam fogtechnikusként –leszámítva az iskola befejezését követő néhány hónapot. Mire a gyerekek megnőttek, elavultak az ismereteim, meg elegen is voltak a laboratóriumban.

1961-ig háztartásbeli maradtam, aztán a SOTEX kivarrójába mentem két műszakban dolgoztni, hogy kicsit könnyebben éljünk. A gépekröl kis hibával lekerült szőnyegeket javítottam.

1963-ban megszületett a harmadik gyerekünk, egy kislány. A szülési szabadság lejárta után visszamentem dolgozni. A kicsi viszont nagyon anyás volt. A fiam addigra már szakmát tanult, fusizott is, azt mondta, maradjak a kicsivel otthon, ad annyi pénzt haza, mint a fizetésem. Ő maszek szobafestő és mázoló lett, már nyugdíjas. Kétszer nősült, két lánya van.

A nagyobbik lányom 1969-ben érettségizett, 1971-ben férjhez ment, elvégezte az Óvónőképző Főiskolát, egy fia és egy lánya van, egyedül él, 25 év házasság után vált el.

A kicsi szintén diplomás, Budapesten él a férjével és három lányával.

A 70-es években a Soproni Vízműveknél dolgoztam, a Lővér uszodában kabinos, pénztáros voltam, majd a húsgyárban voltam portás. Onnan mentem nyugdíjba 55 éves koromban, addigra meglett a szükséges 20 év munkaviszonyom. Nem jelentett gondot, hogy otthon maradtam. Újra jutott idö mindenre. Naponta föztem, ahogy a férjem szerette, szörpöt, beföttet raktam el, ahogy édesanyámtól láttam. Az unokáimra vigyáztam, a kertünkben dolgoztam, és sokat utaztam a párommal. Sokszor jártunk Erdélyben, Csehszlovákiában, később Ausztriában, Németországban és Hollandiában is. Minden évben minimum egyszer gyógyfürdőben töltöttünk néhány hetet (Bükk, Harkány, Hévíz). Sokszor voltunk a  balatoni telkünkön az unokáinkkal és gyakran utaztunk Pestre a lányunkhoz.

Sok családtagot eltemettem, meghalt az idősebb bátyám, az édesapám, az édesanyám, a férjem, aztán a kisebbik bátyám is.

Lassan 30 éve nyugdíjban vagyok, egyedül élek. 1-2 éve még színház bérletem volt a barátnőimmel. Ma már annyira nehezen mozgok, hogy inkább lemondtam erről az élvezetről.

Úgy érzem, az állam nem segít a nyugdíjasoknak, elvesznek minden kedvezményt, például a 13. havi nyugdíjat. Bár megmaradt az ingyenes utazás, és  kevesebbet kell fizetni a TV előfizetésért, mégis nehezen jövök ki a nyugdíjamból.

A fiatalok udvariatlanok, nem adják át a helyet, csúnyán beszélnek, nem látszik rajtuk, hogy nevelte őket valaki. Persze az unokáim aranyosak, jólneveltek, rájuk ez nem vonatkozik.

Nyugdíjasklubba nem járok, itthon kézimunkázom, romantikus regényeket olvasok, este TV-t nézek. Nagyritkán találkozom néhány régi barátnömmel. Nagyon hiányoznak a színházi előadások, amiket régen közvetített a TV, mostanában alig találni ilyen müsorokat.

Orvoshoz a fiammal járok, havonta elvisz kocsival a doktornőhöz.

A környezetemben aranyos emberek élnek. A boltban figyelmesek az eladók, a szomszédaim kedvesek, gyakran beszélgetünk.

A nagyobbik lányom segít a háztartásban, a takarításban, az önkormányzattól kap érte valami kis pénzt.

A férjem halála óta egyedül élek, de a gyerekeim és az unokáim gyakran látogatnak. 82 éves vagyok, mi kéne még az élettől? Meg vagyok a sorsommal elégedve, bár gyakran gondolok arra, milyen jó lett volna a szakmámban dolgozni. A férjem azt szerette, ha otthon vagyok, sokat számított neki a főtt étel, a kényelem. Talán ezért nem próbálkoztam többször, hogy fogtechnikusként dolgozhassak, pedig néha még most is érzem a labor illatát.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.