Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiteljesedő életpályák Ózdon

2011.05.14

Szarvas Anita:
Dr. Bárczi László, az Ipari Örökségvédők Baráti Körének 85 éves vezetője és Béres Márta, 92 éves nyugdíjas tanítónő

Dolgozatomhoz egy 85 éves mérnökkel és egy 92 éves tanítónővel készítettem életútinterjút. Azért választottam őket, mert magas iskolai végzettségűek, emellett színes életúttal rendelke-ző, sokat megélt és a mai napig is aktív idős emberek, akiknek a családi és életkörülményeik alapvetően meghatározták, hogy milyen pályán induljanak el, s mindez a későbbiekben is hatással volt életútjuk alakulására.
A beszélgetések során elsősorban a családi hátterükről, gyermekkorukról, iskolás éveikről és a tanuláshoz való viszonyukról, karrierjük alakulásáról, lehetőségeikről és korlátaikról kérdez-tem őket.

Dr. Bárczi László, 85 éves nyugalmazott főmérnök

1926-ban született Farkaslyukban, egy háromgyermekes munkáscsalád legfiatalabb tagjaként. A bátyja három, a nővére hat évvel volt idősebb nála, sajnos már mindketten meghaltak. A bátyja szintén kohómérnök végzettséget szerzett. Először az Acélmű Gyáregység vezetője volt, majd a Megyei Pártbizottság Ipari Osztályát vezette, később Miskolc város polgármeste-re lett. A nővére háztartásbeli volt. Az első férjét a II. világháborúban vesztette el, aki kint maradt a Donnál, sosem tért haza, így a kislányát sem ismerhette. Hosszú várakozás után új-ból férjhez ment, második házasságából egy fia született.
Az édesapjuk lakatos szakember volt, de a pályát elhagyva, haditengerészként dolgozott. 6 év elteltével tért haza az Osztrák-Magyar Monarchia flottájából, ahol a Tegetthoff nevű hadiha-jón szolgált, mint toronytüzér, majd főtörzsőrmesteri rangban szerelt le. A békekötést követő-en a sorkatonasághoz helyezték át. A háború után megnősült és családot alapított. Autodidak-ta ember volt, nagyon sokat olvasott, érdeklődött minden iránt. Ennek ellenére küzdelmes életet élt, a család jobbléte érdekében több munkája is volt. Dolgozott a farkaslyuki bányánál, mint a bányagondnok személyi titkára, majd elvállalta Sátán a Hangyaszövetkezet vezetését is. Az első gazdasági válság idején a szövetkezet eladósodott, s emiatt meg kellett válnia az állásától. Több mint egy évig munkanélküli volt, aztán lakatosként sikerült elhelyezkednie a gyárban. Nagyon nehéz munkahelye volt, a kohók mellett dolgozott, többször vitték haza gázmérgezéssel, majd egy munkahelyi baleset következtében, idő előtt nyugdíjba kellett vo-nulnia.
Interjúalanyom és családja gyermekkorában először Farkaslyukban lakott, később Sajóvárkonyra költöztek. Itt az első elemi osztályt egyházi iskolában járta, jeles eredménnyel. Később elkerült Ózdra, a Gyári Iskolába, ami egy nagyon feszes, szigorú intézmény volt, amolyan poroszos stílusú tanítási rendszerrel, nagyon fegyelmezett tanárokkal. Katonás ren-det követeltek, ugyanakkor a vallás is fontos szerepet játszott az iskola életében. Először egy igen szigorú tanítója volt, akitől nagyon félt, emiatt még meg is dadogósodott, de nem csak az iskolában, hanem általában dadogós lett, amit később sikerült kinőnie. Nagyon jó gyermekko-ri baráti köre alakult ki, annak ellenére, hogy különösebben sohasem kereste a barátokat, va-lamiért egyszerűen csak „tapadtak” hozzá. Akkoriban jelentős különbségek voltak a gyári vezetők és a munkás szülők gyermekeinek lehetőségei között. Tudta, hogy az első két padsor-ban a tisztviselők és az altisztek gyerekei „a jó uzsonnát hozó” gyerekek ülnek szép ruhákban, illatosan, ők pedig az egyszerű, munkás, „proli” gyerekek valahol hátul. Azonban ez nem fájt neki, tudomásul vette az akkori körülményeket. Mindez természetes volt a gyerekek számára, nem lázadtak ellene, illeszkedtek a kialakult helyzethez, hiszen abban nőttek fel. Egy ideig nem ért el különösebben jó eredményeket, hármas, négyes osztályzatai voltak. Ez egészen negyedikes koráig tartott, amikor a gazdagabb gyerekek elkerültek gimnáziumba és más isko-lákba. Ekkor újrasorolták őket, s így, a képességei alapján már ő is az első padokba került, egyre jobb jegyeket kapott végül pedig a nyolc elemit kitűnő tanulóként fejezte be. Egészen odáig jutott, hogy a háborús időszak alatt, mikor a tanítók kevesebbet jártak be az órákra, mert a háborús hírekről, eseményekről beszélgettek, gyakran megbízták, hogy álljon ki és feleltesse a többieket, adjon fel nekik példákat, házi feladatot, mert tudták, hogy matematikából, mér-tanból, és általában a természettudományok terén nagyon jó képességű volt. Szeretett iskolába járni, tornaórán szép gyakorlatokat tanultak, melyeket év végén a Gyári Zenekar kíséretével mutattak be a tornaünnepélyen. Énekelt a templomi kórusban és az iskolai énekkarban is, egyik fellépésük alkalmával műsorukat még a rádió is rögzítette. Részt vett a hetedik és nyol-cadik osztályosok közös színdarabjának a rendezésében, segített a díszletek festésében. Azért kapta ezt a feladatot, mert már akkor is szépen rajzolt és festett.
Titkos vágya volt, hogy építészmérnök legyen, de anyagi okokból adódóan tudta, hogy nincs lehetősége ilyen irányban továbbtanulni. Ezért ezt senkinek, még a szüleinek sem mondta el, nem akarta őket ezzel a gonddal terhelni. Viszont lehetőségként előtte állt a gyár, tudta, hogy itt kell megtalálnia a jövőjét. Ezért nyolcadik után ott helyezkedett el, akkoriban mindenkit felvettek, aki jelentkezett. A többség ezt választotta, de olyan osztálytársai is voltak, akikből kereskedőtanonc, vagy órásmester lett. A gyári felvételi után beosztották őket, de nem lehetett választani, hogy ki hová szeretne kerülni. Végül kifutó fiú lett egy évre az akkori gyári kar-bantartás vezető, Gergely főmérnök irodájában. Hármukat választották ki erre a feladatra, a többiek pedig elmentek tanulónak, kenő gyereknek (gépzsírozás) stb. Az ő feladataik közé tartozott például a beírás a kézbesítő könyvbe, dossziézni, takarítani, rendet rakni stb. Csak a felmosást végezte takarítónő, minden mást ők. Nem tudni, hogy miért de a főmérnök mindig őt küldte el a fizetéséért, a postára pénzt feladni, vagy a szeretőjének virágot vinni. Annak ellenére, hogy erre sosem törekedett, mégis őt kedvelte a legjobban. Közben sokat járt az egyes üzemekben. Legjobban az akkori faipari üzemet kedvelte. Jó illata volt a friss fenyőfá-nak, de leginkább a mintaasztalosok munkája tetszett neki. A legkülönbözőbb alkatrészek öntőformáit készítették. Ekkor határozta el, hogy mintaasztalos akar lenni. Ez azonban akko-riban nem volt olyan egyszerű, mivel a mintaasztalosság még nem volt külön szakma, csak általános asztalos volt. Közülük a legügyesebbeket válogatták ki mintaasztalosnak, akik képe-sek voltak géprajzokat olvasni műveletterv nélkül, s ismerve az öntés technológiáját úgy meg-szerkeszteni és elkészíteni a mintákat, hogy azok utána valóban kiönthetőek legyenek. Ez a munka nagyon megtetszett neki ezért egy év kifutói munka után itt lett tanuló. Újabb egy éven keresztül az volt a feladatuk, hogy enyvet főzzenek, deszkákat hordjanak, takarítsanak stb., majd elkerültek egy jó képességű mintaasztaloshoz, aki személyesen tanította őket. A harma-dik év után letette a vizsgát majd önállóan dolgozott néhány hónapig.
1944-ben behívták a katonasághoz. Mint fiatal „gyerek” megjárta Németországot, majd egy évig volt Ausztriában szabad fogságban, ahonnan megszökött. Ezután majdnem egy évig egy osztrák parasztnál dolgozott, aki felvetette menekültstátuszba. Fát vágott, kaszált, megtanult tehenet fejni stb. Az öreg parasztnak három gyermeke volt, mind a hárman meghaltak a hábo-rúban. Őt fiaként szerette, megígérte, hogy ráhagyja a birtokát is, ha nála marad, de ő mégis hazament, mert közben levelet kapott otthonról, hogy rendeződött a helyzet. De más oka is volt a hazatérésre: otthon volt egy szerelme, aki azonban távolléte alatt férjhez ment a város leggazdagabb hentesének a fiához. Ez nagyon kellemetlen volt a számára, de azért nem törte össze teljesen. Az ezt követő időszakban a MADISZ-nál (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szö-vetség) lett megyei és kulturális titkár.
Közben megnősült. 1949-ben feleségül vette Petrei Annát, egy pártaktíva lányát. Mivel a fele-sége nem örült annak, hogy a saját édesapja a párt ügyeinek több időt szentel, mint a családjá-nak, ragaszkodott hozzá, hogy férje ne legyen MADISZ vezető. Ezzel ő is egyetértett, ezért inkább folytatta a tanulmányait: először szakérettségit tett, majd ezt követően beiratkozott az akkor induló egyetemi oktatásra Ózdon. Ez először a soproni, majd a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemnek a kihelyezett tagozata volt. Esti oktatás keretében elvégezte és kohómérnök lett. Az évfolyamukról mindössze hárman kaptak diplomát, közéjük tartozott ő is. Mivel akkoriban a „vas és acél országát” kellett építeni, így ő is beállt az „országépítők” közé. Bár régi vágyát, hogy építészmérnök legyen nem sikerült megvalósítani, mégsem bánta meg, hogy ezt a szakmát választotta, mert ebben is tudott alkotni és sikeresnek érezte magát.
Az egyetem elvégzése után először energetikai vonalon dolgozott. Alkotóan részt vett abban, hogy Ózdon a kemencéket generátorgáztüzelésűről átállították kohógáz- és olajtüzelésűre. Később az első kohó beindítását irányította. Majd, innen elkerülve olyan szakmában dolgo-zott, amelyet valóban szeretett: anyagvizsgálattal foglalkozott, volt a metallográfiai, fémtani labor vezetője, majd jó 10 évig a minőségellenőrzési osztály vezetője. Közben elvégezte a gazdasági mérnöki szakot és ledoktorált. Innen elkerülve a szervezési főosztály főmérnöke lett. Közben Dunaújvárosban főenergetikusi munkát ajánlottak neki, amit nem fogadott el, mert a felesége nem szeretett volna oda költözni. Majd Miskolcon, a Tüzeléstechnikai Kutató Intézet műszaki igazgatói állását ajánlották fel, de ezt sem fogadta el, mert akkorra már fel-épült a házuk Ózdon.
A későbbiekben közreműködött a gyár leépítésében. Tudta, hogy amit csinálnak, az nem jó. Véleménye szerint az egész ország tudathasadásos állapotba jutott: mást kellett mondani, mint cselekedni. Szavakban építették a legfejlettebb, legmagasabb szintű technikát, közben elma-radott orosz technológiát hoztak be. Akkor rendezkedett be Ózdon a kohászat martinacél-gyártásra, mikor a világon már jóformán sehol sem gyártották. Tudták, hogy ez nem jó, de ezt kellett csinálni. Belefogtak olyan fölösleges dolgokba is, mint például a KORF-acélgyártás stb. Végül ennek az egész „roncsnak” lett a főtechnológusa.
1987-ben, amikor már végképp nem bírta tovább, összeveszett a vezetéssel és nyugdíjba ment. Ezt követően, 1987-88-ban, sok más kollégájával együtt, tanácsadóként működött. Ta-nácsadók voltak, de a tanácsukra senkinek nem volt szüksége, szakértőknek kellett lenniük, de a szakértelmükre sem volt senkinek szüksége. Ezt követően hosszú időre visszavonult.
1991-ben szívinfarktusban meghalt a felesége. 1993-ban újranősült.
Első házasságából két gyermeke született: 1956-ban a lánya Ágnes, aki pedagógus, hosszú ideig egy művészeti szakközépiskolában tanított, jelenleg brókerként dolgozik. Neki is egy lánya van, aki informatikus.
A fia 1964-ben született, szintén pedagógus, Egerben végzett, mint rajztanár. Egy fia van, aki jelenleg a Kassai Műszaki Egyetem hallgatója, ő viszi tovább a műszaki vonalat a családban.
A tanácsadói időszak után körülbelül 19 évnyi szünet következett. Bár a szakmával már nem foglalkozott, de számos más területen próbálta ki magát. Szabadidejében „fúrt-faragott”, ren-geteget barkácsolt. Emellett festményeket is készített, sőt olyan selyemgoblen képeket is, me-lyekhez nem előrenyomott mintát használt, hanem azokat is saját maga rajzolta meg. Ezek után nem meglepő, hogy mindkét gyermeke művészeti, illetve rajztanári pályát választott. Végül 2009. szeptember 9-én megalakították az Ipari Örökségvédők Baráti Körét, melynek ő a vezetője. Rendszeresen tartanak összejöveteleket, programokat, melyek közül kiemelkedik a minden évben megrendezésre kerülő Ipari Örökségvédelmi Konferencia. Tevékenységük és programjaik a következő címen érhetők el:
http://hetvolgy.ewk.hu/oiobk
Élete során semmit sem bánt meg, mindenért felelősséget vállal, mindez az ő múltja, nem mindenre büszke, ugyanakkor nem is szégyelli. Egyetlen egyet bánt meg, hogy a szüleivel együtt építkezett. Ez a mai világban már nem jó. Régen a nagycsalád a biztonságot adta, ma ez már teher, mivel mindenki csak önmagával, a saját boldogulásával, a fogyasztással foglal-kozik.

Béres Márta, 92 éves nyugdíjas tanítónő

Nagykázmérban, Szlovákiában született 1919. február 28-án. Hárman voltak testvérek, két nővére sajnos már meghalt. Édesapjuk kántortanító volt. Az 1920-as években a család Méhibe költözött, ahol az édesapja továbbra is kántortanítóként dolgozott, s emellett a kántori földeket is műveleték, nagy gazdaságot kellett fenntartaniuk.
Az elemi iskolában az édesapjuk tanította őket. Öt osztály elvégzését követően Pozsonyba ment gimnáziumba, majd 4 szemeszter után beiratkozott a Tanítóképzőbe. Koedukált iskolába járt, hiszen az ottani iskolák többsége ilyen volt, persze léteztek külön zárdai intézetek is. Na-gyon kellemes emlékek kötik Pozsonyhoz, ahol ekkoriban pezsgő társasági élet folyt, nem voltak ellentétek a magyar és a szlovák lakosság között, minden hétvégén tánciskolába jártak, délutánonként pedig fagylaltozni. Az osztályfőnök mindenhová elkísérte őket, szinte barát-ként bánt velük.
Innen harmadikos korában került Budapestre, mert az édesapja mindig azt mondta, hogy „nagyvárosban többet lehet tanulni, mint kicsiben”. Először a Budapesti Állami Tanítóképe-zőbe járt, ami Pozsonyhoz képest óriási váltás jelentett, mivel ez kimondottan leányiskola volt, a tanárok és a képzés is sokkal szigorúbbnak bizonyult, a szlovák lányokkal pedig el-mondása szerint ellenségesen bántak. Mivel nagyon határozott, bátor személyiség, mindig kiállt a saját véleménye mellet, emiatt élete során többször is adódtak problémái, így a tanító-képzőben is akadt olyan nevelő, akivel összetűzésbe került. A kialakult helyzetet nem bírta sokáig és fél év után átment az Orsolya Rendi Gimnáziumba. Ezt az iskolát már sokkal jobban kedvelte, több szabadságot és tiszteletet kapott. Ez idő alatt intézetben laktak, a hadiárvák otthonában. Mivel a személyiségéből adódóan az emberek hallgattak rá, megbízható volt és rendet tudott tartani, ezért este a nevelőnők mindig rábízták az emelet felügyeletét. Mindenki-vel jó kapcsolatban volt, sokan szerették, nemcsak a társai, de a nevelőnők is, de akadtak olyanok is, akik határozottsága miatt féltek tőle, akikből ellenérzést váltott ki. Ez a jellemvo-nása pedig végigkísérte az élete során.
A gimnázium elvégzése után rögtön tanítónői állást kapott Királyházán (Ukrajna). Szeretett itt dolgozni, de bátorsága miatt ismét bajba került: túl sokszor adott hangot a ruszinok és a ma-gyarok közötti egyenlőtlen cukorelosztásnak, ezért feljelentették. El akarták vitetni Szibériá-ba, de az utolsó magyar vonattal sikerült átszöknie Sátoraljaújhelyre, ahol a keresztanyja la-kott. Itt is első dolga volt, hogy munkát keressen, ezért elment a helyi oktatási hivatalba. Sze-rencséje volt és szinte azonnal találtak neki állást: 1943-ban Erdőbényére helyezték, ahol a római katolikus iskolában dolgozott, mint állami tanerő. Mivel határozott volt, szigorú és tu-dott fegyelmet tartani mindig a legnehezebb osztályokat bízták rá. Általában elsős, másodikos gyereket tanított, mivel az alapok lerakása nem könnyű feladat, de ő mindenkit meg tudott tanított jól írni, olvasni, számolni. Körülbelül 15 évig dolgozott Erdőbényén. Nagyon szerette az ottani embereket, a gyerekek jó képességűek voltak és mindannyian tisztelték egymást. Azonban személyes ellentétek miatt innen is el kellett jönnie. Többször feljelentették, hogy nem végzi jól a munkáját, elmondása szerint minden héten kihallgatáson volt, de soha nem találtak ellene semmit.
Így került 1963-ban Ózdra. Rögtön ezután férjhez ment, de két év után elváltak. Gyermekei nincsenek. Ózdra kerülése után 1 évet tanított a Bartók Béla Általános Iskolában, ahonnan az igazgatónő és közte kialakult nézeteltérés miatt átkerült a Vasvár Úti Általános Iskolába. Itt egészen nyugdíjazásáig (55 év) dolgozott. Ezt követően még húsz évig, egészen 75 éves korá-ig dolgozott, mint nyugdíjas tanár a Szabó Lőrinc Általános Iskolában, majd a kissikátori, a somsályi, a várkonyi általános iskolákban, sőt emellett néhány évig a dolgozók iskolájában is tanított felnőtteket.
Mindig is imádott tanítani, szívvel-lélekkel dolgozott. Ha a gyerekek nem mentek iskolába, nem kezdte meg a tanítást, a közelben lakókért személyesen ment el. A szülőkkel soha nem volt baja, sőt sokszor még meg is kérték, hogy fegyelmezze a gyerekeket ha nem fogadnak szót, mert „rájuk otthon úgy sem hallgatnak”. Soha nem panaszkodtak rá, sokakkal mind a mai napig tartja a kapcsolatot. Precíz volt, pontos és a gyerekektől is ezt követelte meg. Nap-köziben a könyveket sorba kellett rakni a padon az óráknak megfelelően és a feladatokat is csak ebben a sorrendben lehetett megoldani. Radírozni tilos volt. Benne volt a személyiségé-ben a tanítás, a módszeresség. Minden órát az ABC és a szorzótábla kikérdezésével kezdett. A gyerekeket mindig arra kérte, hogy rögtön írják meg a házit, ahogy hazaérnek. Ha nem így tettek, azt másnap rögtön észrevette a csúnya írásról, mivel a játék után elfáradt a kezük és nem tudtak olyan teljesítményt nyújtani.
Sokat dolgozott a közösségért, komolyan vette a családlátogatást, melyek során soha nem fogadott el semmit, nehogy a családok különbséget tegyenek egymás között. Sokat táborozta-tott, rengeteget készültek a különböző ünnepségekre, különösen az anyák napjára. Sok kéz-műves foglalkozást vezetett, de a kézimunkázás egyébként is az egyik kedvelt időtöltése volt, máig nagyon sok ilyen munkáját őrzi. Emellett rengeteget olvasott, és amikor tehette utazott is: járt Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Erdélyben.
Az élete volt a tanítás, erre soha sem sajnálta az időt. Máig azt vallja, hogy „a tanároknak szi-gorúnak kell lenni, de a gyerekek mindenkor érezzék, hogy szeretik őket, és jót akarnak ne-kik”.

Az interjúkból két olyan ember életét ismerhetjük meg, akiknél a családi háttér jelentősen befolyásolta, hogy milyen pályán induljanak el. Bárczi László esetében egy nagyon művelt, autodidakta, de képességeit kamatoztatni nem tudó, így gyári munkásként dolgozó édesapa nyújtotta azt a kulturális hátteret és alapműveltséget, mely kiindulópontként szolgált számára. A későbbiekben az iskolai évek során a társadalmi és anyagi különbségeken felülkerekedve sikerült kibontakoztatnia természettudományok iránti érdeklődését és tudását. Azonban, mivel akkor még nem volt lehetősége továbbtanulni mintaasztalos lett, de a háború közbeszólt és egy időre el kellett hagynia a várost. Visszatérve már nem fizikai, hanem szellemi foglalkozá-súként sikerült elhelyezkednie, s innen már egyenes út vezetett a felsőfokú tanulmányokhoz, majd a doktorátus megszerzéséhez. Bár építészmérnök nem lehetett, mégis szerette a munká-ját és sikeres is volt. Ezt bizonyítják azok a magas beosztással járó munkák is, melyeket fel-ajánlottak neki. Pályája végén mégis csalódnia kellett abban az iparágban, melynek az életét szentelte, ezért hosszú kihagyás következett az életében. De a város és a szakmája iránti elkö-telezettség mégis felülkerekedett benne, s ma már az Ipari Örökségvédők Baráti Körének ve-zetőjeként összejöveteleket és konferenciákat szervez, beszédeket tart és harcol a műemlékek védelméért. Emellett szabadidejében alkot és barkácsol, s folyamatosan fejleszti önmagát.
Második interjúalanyom pedagógus szülők gyermekeként vitte tovább ezt a szakmát. Édesap-ja mindenképpen szerette volna, ha minél többet tanul, több ismertet sajátít el, ezért is igyeke-zett nagyvárosba, jó nevű iskolákba íratni a lányát. Béres Márta igazi, született pedagógus volt, szívét lelkét beleadta a tanításba, és a gyerekekre is mindig nagy hatással volt. Minden iskolában megállta a helyét, de a személyiségében rejlő kihívás miatt sokszor kellett munka-helyet változtatnia, míg meg nem találta azt, ahol elfogadták, és valóban kibontakoztathatta a tehetségét, a pályára termettségét. Ezt bizonyítja az is, hogy nyugdíjba vonulása után még húsz évvel is tanított, igényt tartottak a szaktudására, hatékony módszerére. Határozott, rend-kívül tudatos és élénk személyiség. Már a 93-ik életévében jár, de tudomása szerint egyelőre teljesen egészséges. Nagyon aktív, bár egyedül él, de a mai napig teljesen önellátó. Rendsze-resen tartja a kapcsolatot szlovákiai rokonaival és barátaival, évente többször is meglátogatja őket.