Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyitottnak lenni, a lehetőségeket megragadni egy életen át

2011.05.14

Varga Emese: Nyitottnak lenni, a lehetőségeket megragadni egy életen át

Az interjút két 70 év feletti személlyel végeztem. A két interjúalany nagyon különbözik egymástól mind élethelyzetben, mind a tanulásról való vélekedésükben.
Az első interjúalanyom Rózsi néni 76 éves, falusi asszony, egész életét egy kis faluban élte le, és nem igazán értette miért is lenne fontos időskorban tanulni, de az interjú során számomra kiderült, hogy igenis képezte ő magát, csak nem formális keretek között.
Második interjúalanyom, Géza bácsi 77 éves, városi ember, Hódmezővásárhelyen lakik, itt is született, ám élete során többször is változtatott lakóhelyet. Nagyon aktív bácsi, az egész életét végigkíséri az állandó tanulás, továbbképzés, a lehetőségekkel való élés, a „nyitott szemmel való lét” - ahogy ő mondaná.
Egy dologban azonban mindkét interjúalanyom egyezik, mégpedig mindketten –korukhoz képest- nagyon aktív személyek, míg Rózsi néni az állandó kertészkedéssel (hatalmas veteményeskertje van, amit egyedül művel), addig Géza bácsi az állandó olvasással, keresztrejtvényfejtéssel, és olvasókörbe járással tartja „fitten” magát.


Rózsi néni vidéken, egy kis faluban született, a saját házukban, ahol később első gyermekét is szülte. Szüleivel jó volt a viszonya, elmondása szerint átlagos paraszti életformát éltek. Így már egészen kisgyermekkorától kezdve meghatározó volt életében a munka, gyerekkorában a kert és házkörüli munka. Elemi tanulmányait a helyi általános iskolában végezte. Nyaranként a szünetben mindig eljárt dolgozni, hol málnát szedet, hol répát kapált, hol cséplőgéppel dolgozott. Miután elvégezte a 8. osztályt, elment barakkokat építeni az oroszoknak, a falujuk közelében lévő orosz-laktanyára. A II. világháborúból sokra nem emlékszik, csak, hogy a pincében éltek, mert a katonák beköltöztek a házukba. Kisgyerek volt még ekkor, de jól teltek a napjai: azt mondta ennyire bőségesen sose étkeztek, mint akkor, ugyanis az oroszok főztek rájuk. Továbbtanulásról elmondása szerint szó sem esett, hiszen sajnos, nem voltak elég tehetősek hozzá, s szükségük volt az ő keresetére is. Egy ismerős segítségével, egy budapesti gyárban kapott munkát, ahol 16 évig dolgozott három műszakban. A gyárban ismerkedett meg férjével is, akivel 1955-ben esküdtek meg. Férje hatására gyárat „váltottak”, de itt csak 1,5 évig dolgozott. Ekkor már Budapesten éltek albérletben, s férje elvitte tőle az összes pénzt, majd elhagyta. Nem tudta fizetni az albérletet, így visszaköltözött szülőfalujában, szülei házába. Az 1956-os forradalom idején férje Aszódon volt katona, ahonnan hazaszökött, s ekkor békültek ki Rózsi nénivel. Azonban a tüdején találtak egy foltot, s egy évre szanatóriumba küldték. Rózsi néni első gyermeke 1957-ben született. Ekkoriban Rózsi néninek csak alkalmi munkái voltak, a helyi TSZ-be kapott mezőgazdasági munkákat. Időközben megtanult traktort is vezetni, így több munkát kapott. Mindezt autodidakta módon tette. Majd jött a lehetőség, beállt postásnak 2 évig (addig helyettesítette a szülési szabadságon lévő postásnőt). 1968-ban született második gyermeke. Ekkor már nehéz anyagi helyzetben volt, férje ugyanis lebetegedett. 1969-től 1978-ig bejárónő volt a körzeti orvosnál, hogy a család napi betevőjét biztosítani tudja. Főzött, takarított az orvosnál, de visszaemlékezése szerint nem szerette ezt az időszakot, megalázónak érezte. Több mint nyolc évig ápolta egyre rosszabb állapotban lévő férjét, akit 1976-ban temettek el. Hogy a rossz anyagi helyzetből „kimásszon” „csirkézésbe” kezdett egymagában, közben felmondott a körzeti orvosnál, mint bejárónő. Ez nagy szó volt akkoriban, egyedül a két gyerekkel, férj nélkül. Látta, hogy a faluban sokan „csirkéznek”, sokat kérdezősködött, míg mindent megtanult, és kialakított a ház végében egy csirke ólat. 3000 csirkét vett kezdésnek, és pár év leforgása alatt szépen meggazdagodott belőle úgy, hogy két fiát el tudja tartani. Időközben megismerkedett egy Péter nevű úriemberrel, aki egy év ismeretség után hozzáköltözött. A gyerekek gyorsan elfogadták, s második apjuknak tekintették. Élettársa műhelyet alakított ki a csirkeól helyén, így Rózsi néninek nem volt munkája, háztartásbeli lett. Nem bánta, úgy gondolta, eleget dolgozott eddig, s így is lefoglalta idejét a két gyerek, a kert és a háztartás. 1990-ben ment nyugdíjba, nem érezte törésnek az életében, sosem tétlenkedett, mindig talált valami elfoglaltságot. Időközönként otthon is dolgozott, bedolgozásos munkát vállalt, varrást vállalt, illetve ólom haletetőket rakott össze, így valamivel kiegészítette csekély nyugdíját. Ami megviselte nyugdíjazása után, az volt egyrészt, hogy élettársa elhagyta, a férfi az alkohol rabja lett. Miután elhagyta Rózsi nénit, egy évre rá öngyilkos lett, ez nagyon megviselte az asszonyt. Gondtalan nyugdíjas éveit megviselte még betegsége is. Összesen három szívinfarktusa volt, egyszer a klinikai halál is beállt. 1999-ben műtötték szívre, azóta úgy érzi újjászületett, és minden percet az életből ajándékként fogad.
Elmondása szerint életének legnagyobb öröme a két gyermeke, sosem volt „világi élete”, de soha nem volt elégedetlen, mindig tett azért, hogy a szükséges dolgok meglegyenek, s a gyerekei szeretetben nőjenek fel. Már három éve jár a helyi nyugdíjas klubba, ahol felolvasó délutánokat rendeznek, énekelnek, és még gyógyfürdőkbe is eljárnak. Nagyon jó közösség, szeret oda járni. Ezen kívül mindennap eljár templomba, ahol hálát ad a betegsége óta eltelt minden percnek. Arra a kérdésre, hogy hiányzik-e valami az életéből, kicsit tétovázott, majd bevallotta, hogy a nappalok jók, de éjszakánként sokszor érzi magát egyedül, örült volna, ha egy társsal osztja meg idős napjait.

Géza bácsi 1934. október 22-én született Hódmezővásárhelyen. Apja kereskedő volt, Szegeden, a Dugonics téren volt rövidáruüzlete. Anyja egy vásárhelyi nagygazda nagyobbik lánya volt. Jelentős hozományt vitt a házasságba, ami apja rossz üzleti érzéke és játék szenvedélye miatt elkopott.
Harmadik fiú volt a családban, s három év múlva megszületett az öccse is, akivel együtt gyerekeskedtek, mivel bátyjai 7-8 évvel idősebbek voltak. Elmondása szerint vézna kis gyerek volt, az öccse, aki később ígéretes focista lett sokkal erősebb, így szinte észrevehetetlen volt közöttük a korkülönbség. Sokat játszottak, verekedtek. Apja korán elhagyta őket, ezért édesanyja volt kénytelen fegyelmezni őket. Édesapja hiánya annyira nem viselte meg, mivel még nagyon kicsi volt, mikor elhagyta őket, nem emlékszik rá. De volt férfi minta is a családban, ugyanis nagyapjával, nagyanyjával, édesanyjával és annak húgával éltek együtt. Két nagyon jól tanuló bátyja után őt is örömmel vették fel a református gimnáziumba, a négy elemi elvégzése után. Sajnos öccsét már nem vették fel, mert közben megváltoztak az idők és két „kulákgyerek” nem járhatott oda egy családból.
A háború alatt elvesztették kisebbik bátyját, mert tüdőgyulladást kapott és gyógyszerhiány volt. Gyenge, beteges szervezete nem tudta legyőzni a kórt. Érettségi után Pesten tanult tovább, katonatisztnek készült. Hogy miért is választotta ezt a hivatást igazán nem is tudja, talán mert leendő sógora is annak tanult. De a sors úgy akarta, hogy ne legyen katonatiszt. Feleségét 1954-ben ismerte meg, alig 16 éves, gyönyörű, eleven kislány volt. 1956-ban házasodtak össze, azóta is boldog házasságban élnek. Az 1956-os forradalmat részben közelről láthatta, de elmondása szerint szinte alig tudták, hogy mi történik. Kivezényelték őket, kiskadétokat is a rádióhoz az ostrom idején, úgy, hogy fegyvereikben nem volt éles lőszer. Azt, hogy mindannyian élve megúszták ezt a napot, fiatal hadnagyuk lélekjelenlétének köszönhették, aki az első lövés eldördülése után egy belső udvarba vezényelte őket. Ezután a hírektől elzárva napokig a laktanya udvarán „ténferegtek”, amit ő fiatal házasként nagyon nehezen viselt, így „önkényesen eltávozott” és elindult haza Vásárhelyre. Persze az akkor már Magyarországon lévő oroszok elfogták és visszatoloncolták a laktanyába. Ezt is megúszta. A forradalom leverése után felsorakoztatták a gyakorlótéren és felszólították őket, hogy aki le akar szerelni lépjen ki. Pillanatnyi gondolkodás után azonnal kilépett, sietett haza családjához, akikről semmit nem tudott.
Kis idő múlva a kötöttárugyárban helyezkedett el kötőként. Megtanulta a kötő-hurkoló szakmát, elvégezte a technikumot is.
1957-ben megszületett kislányuk. Felesége is a kötöttárugyárban dolgozott sapkaketlizőként. Szegények voltak, de nagyon boldogok. Sajnos pár év múlva elvesztette az öccsét, akit focimeccsen ágyékon rúgtak és valószínűleg ettől kapott hererákot.
Belépett a pártba, ami karrierjét segítette. Művezető lett, később a technikumban is oktatott, beiratkozott a Közgazdaságtudományi Egyetem levelező tagozatára. A munka, a család, a tanulás soknak bizonyult egyszerre, két év után kénytelen volt abbahagyni tanulmányait. .
1967-ben született egy kisfiuk is, így még több különmunkát is kellett vállalnia. Korrepetált, tanított, próbálkozott mezőgazdasági tevékenységgel is, de nem igazán jött be. Később újra megpróbálkozott a tanulással, ezúttal sikeresen végezte el a Könnyűipari Műszaki Főiskolát. 1975-ben Kiskunhalasra költöztek a családdal, az akkor induló kötöttárugyár termelési osztályvezetőjének hívták. Nagyon tetszett neki a kihívás, nagyon kellemes, szép éveket töltöttek itt. Innen is továbbmentek 1980-ban, mert újra egy jó ajánlatot kapott a Dunántúlon. Devecserben vezetett egy textilipari TSZ–melléküzemágat. Lányuk ide már nem ment velük, a főiskola elvégzése után Pesten dolgozott. Férjhez ment és három szép, okos unokával ajándékozta meg őket. Ma már két dédunokájuk is van.
A Dunántúlon egy kicsit nehezebben ment a beilleszkedés, mint Kiskunhalason, szokatlanabb világ volt. 1983-ban egy súlyos betegséget kapott, amiből elég hosszú volt a felépülés és utána úgy döntött a feleségével együtt, hogy hazaköltöznek Vásárhelyre. Ezután már nehezebb volt az elhelyezkedés, dolgozott Dunavecsén is a Fék-és Felvonószerelő Vállalat telepén, azután Vásárhelyen az Alföldi Porcelángyárban.
A fia autószerelőként végzett, de nem sokáig tudott a szakmájában dolgozni. A kárpótlásként kapott földek árából műhelyt építettek neki, ahol mindenféle fémipari munkákat végez. A rendszerváltozás óta azonban szerinte egy kormány sem támogatta igazán a hazai kisvállalkozókat, úgyhogy állandó gondokkal küszködik, küszködnek. Fia nem nősült meg, még mindig együtt él velük.
Elmondása szerint a nyugdíjas évek kezdetben elég kellemesen teltek, mert a nyugdíjból is többre futotta, és a közéletben is részt vett. A Susáni Olvasókör elnöke volt évekig, ami nagyon sok örömöt, kellemes programokat, együtt töltött estéket jelentett.
Sajnos ma már egyre több a probléma, a nyugdíj egyre kevesebbre elég, az egészsége romlik, egyre több gyógyszert kell állandóan szedni. Egymást ápolgatják, támogatják feleségével.