Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Somogyi Eszter: Tanulási motivációk a történelem viharaiban

2012.05.28

A következőkben két idős hölgy életútját mutatom be, kiemelve tanulmányi tapasztalataikat. Közös bennük két tény: az egyik, hogy keresztényként, a másik, hogy az egészségügyben tanulóként és dolgozóként harcolták meg azt a harcot, amit úgy hívnak: élet.

 Ágnes testvér, 86 éves

A polgári iskolát végezte el, azt mondja, az akkor egészen más volt. Jártak hittanórára, minden órát imádsággal kezdtek el a nádudvari intézményben, a mai Hajdú-Bihar megyében. Miután elvégezte, otthon maradt, és a háztartásban, a földeken segített.

22 éves volt, amikor jelentkezett diakónusnak, négy nádudvari társával. A diakónusi szolgálat abban az időben hasonló volt a mostani apácák sorsához, azzal a különbséggel, hogy protestáns környezetben folyt. Elhívatást érzett a szolgálatra, ezért nem hallgatva szülei aggodalmára, jelezte felvételi szándékát. Felvételi eljárás nem volt szükséges, csak szülői beleegyezés kellett ahhoz, hogy valakiből diakonissza legyen, ugyanis 24 év volt akkor a nagykorúság határa. Kérésére új keresztnevet is kapott itt, azóta szólítja mindenki Ágnes testvérnek. A diakóniai képzés 4 éves volt, többek között tanultak teológiát, diakóniát (azaz a szeretetszolgálat elméletét), lelki élettant – ahogyan megjelöli, és Bibliaismeretet.  Az oktatás után nem kaptak sem igazolást, sem bizonyítványt. „A Jóisten elismerte”- hangzott a válasz, mikor rákérdeztem, milyen oklevél lett a tanulás vége.

Ezen kívül egy kétéves betegápolói tanfolyamot is elvégeztek, ez elmondása szerint természetes volt, hiszen a háborúban megsérült betegeket nekik is gondozniuk kellett. Azután minden évben rendeztek egy konferenciát, ami tulajdonképpen továbbképzésnek nevezhető. Híres előadók, például Ravasz László püspök is részt vett ezeken. A téma minden esetben a diakónia volt, azaz hogy hogyan lehetne segítséget nyújtani a nehéz időkben az embereknek, milyen társadalmi szükségletek lépnek újra és újra föl, aminek megoldásában az egyház és a diakónus közösség részt tudna venni. „A téma természetesen a szeretet és a szolgálat volt”, válaszol a hölgy arra a kérdésre, hogy milyen témájú előadásokat hallgattak. 1955-ben megszűnt az „Anyaház”, ahol éltek és dolgoztak, abban az időben, amikor sok rendházat központilag felszámoltak.

Sok társát ezek után fogyatékos otthonokban helyezték el gondozóként, hiszen akkor úgy vélték, a szellemi fogyatékosoknak nem árthat, ha keresztények tanítják őket. Ő maga egy bölcsődében (a mai Országos Traumatológiai Intézetben) kezdett el dolgozni, ahol a dolgozók gyermekeire vigyáztak. Idővel államosították a kórházat, és akkor el kellett menniük, úgy tudja, azért, mert nem volt kihasználva eléggé a kórház. Levelező tagozaton menet közben elvégezte a csecsemő-, gyermekgondozói és védőnői tanfolyamot is. Nem önszántából, úgy emlegetett minden újabb tanulást, mint –mai szóval élve- munkaerő piaci kényszert. 1957-ben elmenekült a bölcsődevezetőjük, így ő lett a vezető.

1965-ben az Apáti István Gyermekkórházban, a mostani Bethesda Kórházban kezdett el dolgozni. Főnöke Párizsban végezte el az intenzív szakasszisztens képzést, megnyílt az intenzív osztály, ezért nekik is el kellett végezniük ezt a tanfolyamot. Főnővérként dolgozott itt, onnan ment nyugdíjba. „Nehéz volt, de szép volt, ha elölről kezdeném, most is ugyanígy csinálnám” – emlékezik Ágnes testvér, mosollyal az arcán.

 

Jutka néni, 76 éves

Négy évig járt elemibe, négy évig pedig polgári iskolába Rákospalotán (mikor odament, már általános iskolának hívták az intézményt). Alsóban jó tanuló volt, de arra emlékszik, hogy néha körmössel büntették egy-egy kevésbé szépen megformált betű miatt. Említette egy iskolatársának halálát, ami szomorú emlék maradt számára. Itt valószínűleg „csak” tanítóképzőt végzett tanítók oktattak –véli Jutka néni, mikor az oktatás minőségéről gondolkodik. Felső tagozatba nagyon szeretett járni, úgy gondolja, nagyon színvonalas oktatásban részesülhetett, ahol minden bizonnyal felsőfokú végzettséggel rendelkező tanárok is részt vettek a tanításban. Itt tanult hittant (kötelező volt), ami nagy élményt jelentett számára. Bölcskei Géza tanította, a jelenlegi Bölcskei Gusztáv református püspök édesapja. Jutka néni szerint nagyon szemléletesen beszélt, mindenki értette, aki akarta. A többiek legtöbbször nem figyeltek rá, mert hittanon csinálták a matek leckét. Felső tagozatban már egészen komolyan elhatározta, hogy tanárnő lesz, hiszen nagyon szerette a magyart és a történelmet.

A Kanizsai Dorottya Leánygimnáziumba iratkozott be azután. Úgy emlékszik, a 24 fős általános iskolai osztályából csak 5-en jelentkeztek gimnáziumba. Azért is gondolkodott el ez irányban, mert tapasztalata szerint nem volt kézügyessége, ezért a kétkezi szakmák nem jöhettek számításba. Szülei örültek szándékának, mert szorgalmas volt, és felemelkedési lehetőséget láttak a gimnáziumi tanulásban. A matematika jól ment neki (kivéve a szöveges példákat és az ábrázoló geometriát). A fizikát nem értette, de mindent megtanult, amit csak lehetett. Érettségire a következő tantárgyakból kellett készülnie: magyar, fizika, biológia, matematika, történelem, orosz – ebből csak írásbeli vizsga volt szükséges. Fájó emléke, hogy a magyar érettségire egyedül Mikszáth műveit nem olvasta el, és abból kellett felelnie. Végül mégis kitűnően érettségizett. Éppen abban a három évben jelentkezett egyetemre, amikor nem kellett a kitűnőknek felvételiznie.

Fel is vették, a Semmelweis Egyetem gyógyszerész szakára. Az történt, hogy Máté János orgonistának, a család barátjának felesége megkérdezte tőle, vajon szereti-e a gyerekeket. Mert szerinte nem elég, hogy szereti a magyart és történelmet, a gyerekeket nevelni is kell. Ekkor Jutka (néni) ráeszmélt, hogy annyira nem kedveli a fiatalokat, hogy foglalkozzon velük, és annál rosszabb érzés nem is lenne számára, ha magyarázna, és az osztály nem figyelne rá. Utólag úgy gondolja, csak jól járt azzal, hogy nem lett tanár, hiszen lelkipásztor felesége lett, így valószínűleg nem engedték volna egy időben tanítani. Édesapja tanácsára ekkor hirtelen úgy döntött, gyógyszerész lesz (a patikában tisztaság és csönd van, szép fehér ruhában dolgozhat az ember – érvelt a szabómester édesapa). Négy évig tanulta a kémiát és a fizikát úgy, hogy nem értett belőle sokat és nem is szerette a nagy részét. Sokat tanult, úgy érzi, a fiatalsága látta ennek kárát. Az évek alatt egyetlen egy vizsgán nem engedték át, de azt a jegyet is kijavította jelesre. Magas vérnyomás alakult ki nála az évek alatt az állandó stressz miatt, mégsem gondolt soha arra, hogy abba hagyja a képzést, úgy gondolta, valamiből meg kell majd élnie. Végül négyesre államvizsgázott.

Emlékszik rá, hogy a második világháború alatt voltak hosszabb szünetek, amikor nem jártak iskolába, például szénszünetben, amikor nem volt fűtés. Félelemben éltek a bombázások, a belövések és az orosz katonák miatt, édesapját hétszer hívták be katonának.  Mindig együtt járt édesanyjával és testvérével abból a megfontolásból, hogy ha meghalnak, akkor ez egyszerre történjen meg. 1956-ban egyetemista volt, emlékszik, hogy a műszaki egyetemista hallgatók átszóltak nekik, hogy jöjjenek rokonszenvtüntetésre. Elindultak az Üllői úton az évfolyamtársaival, 180-an lehettek, de ő a Kálvin téren úgy gondolta, inkább hazamegy. Akkor még egyikük sem gondolta, hogy mekkora forradalommá növi ki magát az esemény. Teológus vőlegénye eközben harcolt a Corvin téren és a Kálvin téren is.

Mikor már gyógyszerészként dolgozott, az első években minden hónapban járt továbbképzésre a mostani Uzsoki Utcai Kórházba. Ezeket az előadásokat munkaidőben hallgatták. Azután egyre ritkábban szervezték meg az egynapos továbbképzéseket, pénzhiány miatt – véli Jutka néni, hiszen kifizették az útiköltségüket is. Ötévenként rendeztek háromhetes kötelező továbbképzésük számukra, fontos volt lépést tartani ugyanis a gyógyszerek és új egészségügyi eszközök fejlődésével. Érdekesnek tartotta ezeket, csak az volt a probléma vele, hogy hiába tanulták meg használni az új berendezéseket, a falusi patikák nem voltak ezekkel felszerelve. Amire viszont nem tanították meg őket, pedig szerinte szükséges lett volna, hogy hogyan kell vezetni egy gyógyszertárat. Főleg a privatizációkor lett volna nélkülözhetetlen ez a tudás.

Portfóliójában található még egy oklevél, mely egy református gyermekmissziói tanfolyam elvégzéséről tanúskodik, 1940-ből. Lelkész feleségként új feladatok is vártak rá. Szeretett volna segíteni lelkipásztor férjének, ezért évekig végezte az egyházközség adminisztrációját. Gyorsan beletanult a könyvelésbe, nyilvántartások vezetésébe és egyéb kapcsolódó feladatokba. Hobbiból pedig megtanult gobleinezni.

Nemrég megözvegyült, ezzel egy új tanulási folyamat kezdődött el Jutka néni számára: meg kell tanulnia azokat a mindennapi élethez szükséges feladatokat, eljárásokat, amiket korábban férje végzett.