Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sörös Barbara: Életutak egy nyugdíjas klub mindennapjain keresztül

2012.05.28

Interjú egy nyugdíjas klubban- Mivel telnek a nyugdíjas évek?


A Gondozási Központ vezetője, a vele készített interjú során amellett, hogy a házirendbe betekintést adott nekem, a Klub működését is remekül összefoglalta számomra. Az intézmény 1989. február 15. óta áll fenn, és a jelenlegi vezető 1990 óta teszi élvezetesebbé a magányosan élő idősek mindennapjait. Az épület 35 fő fogadására alkalmas, de jelenleg 31 fővel működik. A nyugdíjasok közül 20-21 tag állandó, a fennmaradó 10 csupán a társasági élet miatt veszi igénybe az intézményt. Gondozási Központot Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata tartja fenn. A fenntartó tulajdonát képezi az intézmény épülete, valamint az önkormányzat felel az itt dolgozó személyek bérének és járulékainak kifizetéséért is.   A nappali ellátást nyújtó intézmény a saját otthonukban élő, egészségi állapotuk, vagy idős koruk miatt szociális és mentális támogatásra szoruló, önmagukat ellátni képtelen személyek részére biztosít lehetőséget a napköziben való tartózkodásra, társas kapcsolatok létrehozására, valamint étkeztetésre. Az intézményben ezek mellett lehetőség van indokolt esetben ruhamosás elintézésére, egészségügyi ellátásra, higiéniai szolgáltatásokra. A bekerüléshez szükség van háziorvosi igazolásra, amely a fent említett okok valamelyikét támasztja alá. A hangsúly az önmagukat ellátni képtelen, és az egyedül élő idős embereken van. Az orvosi vélemény megújítása évente szükséges, ezzel biztosított az intézményben való jogos részvétel. 

A Klub reggel 7-től délután 15 óráig van nyitva minden hétköznap. Ebben az időtartamban zajlik a reggeliztetés (8.30- 9.00), valamint az ebéd (12.00- 13.00). Mint ahogy az a tagok létszámánál is kiderült, lehetőség van az étkezések figyelmen kívül hagyására, és csupán a közösségi élet igénylésére.   

 

 

Milyen foglalkozások kötik le a nyugdíjasok idejét? 

 Reggeli tornára heti egyszer igyekeznek sort keríteni, ami rendkívül jó hangulatban telik, bár a részvételre senki sem kötelezhető.  Leggyakrabban „filmklub és játéktár” napot tartanak, amikor az idősek filmek nézésével, kártyázással és társasjátékokkal ütik el az időt. A filmek esetén nagyon sok régi, klasszikus filmeket szoktak levetíteni számukra. A kártyázás többször aprópénzes tételben történik. A szerdai napok általában „csak a szépre emlékezünk..” című foglalkozásokkal telnek, melynek keretein belül az idősek magukról, családjukról, és a régi szép időkről emlékeznek meg. Történeteket mesélnek, beszélgetnek a régi rendszerről, a múltról. Kézműves foglalkozásokra is gyakran nyílik lehetőség, ahol a rajzolástól kezdve a hajtogatásig sokféle kézügyességet igénylő programot szoktak kitalálni a nyugdíjasoknak. Az ünnepek kapcsán is szoktak tartani megemlékezéseket az otthon lakóinak. Legutóbb például a húsvét alkalmából közös tojásfestésre került sor. Ezek a programok rendkívül élvezetesek a résztvevők számára.  Az aktuális ünnepeket a Klub keretein belül is meg szokták tartani. Hagyományos, az ünnepre jellemző étellel kedveskednek a nyugdíjasoknak, valamint a hangulatot, díszeket is megteremtik az ünnephez. Volt már olyan is, hogy a közelben lévő óvoda gyermekei jöttek át (például anyák napján) felköszönteni az itt tartózkodó nagymamákat. Az ilyen megható ceremóniákkal az itt tartózkodók fontosnak, többnek érzik magukat, mint a szürke hétköznapokon.  

A Gondozási Központban való tartózkodásért a nyugdíjasok tagdíjat fizetnek, mely 200 Ft naponta, étkeztetéssel együtt pedig 485 Ft. Ez az összeg természetesen nyugdíjtól is függ, hiszen például rokkantnyugdíj esetén az ár lecsökken körülbelül a negyedére. Azt gondolom, ez rendkívül figyelmes lépés a szociális intézmény oldaláról. 


Hány éves a legidősebb, és hány éves a legfiatalabb tag?

 

Az interjú során felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi lehet az az életkor, ami jellemzi az itt tartózkodókat. Az intézményvezető elmondta, hogy 74-től 84 éves korig tart a tagok átlagéletkora. A legidősebb bácsi 92 éves, ami az átlagon jócskán felül van. Az elmondások alapján egy szédületes emberről van szó, aki életkora ellenére jó humorral és életfelfogással rendelkezik. A legfiatalabb tag egy hölgy, aki 48 éves csupán. Ő az állapota miatt került az intézménybe, hiszen rokkantnyugdíjasként van jelen. Ami érdekes adatként merült fel, hogy a 62 és 72 év közötti emberek még nem igénylik az intézményt, ez valószínűleg a nyugdíj kitolódásával, és a nyugdíjrendszer negatívumaival magyarázható. Egy kicsit a vezetőnő életéről, foglalkozásáról is érdeklődtem. Egy 59 éves hölgyről van szó, aki 30 éve foglalkozik idősekkel. A foglalkozást teljes mértékben magáénak érzi, és szereti is csinálni. Szakmája eredetileg idegelme ápoló, amelyben 10 évet dolgozott. Ő maga is öregségi nyugdíj mellett dolgozik a Klubban. Még 3 évet tervez itt teljesíteni, utána ő is pihenéssel, kikapcsolódással tervezi eltölteni nyugdíjas éveit. Az idősekkel való foglalkozásról így nyilatkozott: „Az idősekkel ugyanúgy kell foglalkozni, akárcsak a gyerekekkel. Nagyon sok szeretetet és figyelmet igényelnek. Talán a gyerekekhez viszonyítva annyi különbség van a velük való foglalkozásban, hogy az ő esetükben nincsenek határok. Nem lehet rájuk szólni. Ha meg is tesszük, biztos, hogy nem fognak engedelmeskedni. Határozott elképzelésekkel rendelkeznek, makacsak a nézeteiket illetően. De a velük való foglalkozás mindennap felüdülést jelent számomra, még 30 év után is.”  

 

A továbbiakban 2 nyugdíjassal készítettem életút-interjút az Idősek Klubjában. Két olyan alanyt választottam, akik jól tükrözik az akkori tanulási lehetőségeket. Egy néni és egy bácsi élettörténete kiválóan példázza, hogy az egyik oldalon a tanulási motiváció, míg a másikon a tanulásból minél hamarabb való kikerülés jelenik meg. A személyiségi jogok miatt a későbbiekben nem nevezem teljes nevükön a résztvevőket.    

1. életút interjú:

 

A szülei foglalkozására tértem át, hogy kiderítsem az esetleges szakmabeli indíttatásokat. Olga néni édesapja (a nevelőjét tekintette/ tekinti a mai napig annak) kőfaragó mester volt, anyja (szintén a nevelő) pedig kapálásokból, kerti munkákból egészítette ki az apa alacsony fizetését. Ennek ellenére semmilyen panaszuk nem volt, összességében véve jól éltek.


Olga néni volt az első alanyom, aki 1931-ben született Budapesten. A magyar-szlovák határ mentén, Ipolydamásdon nőtt fel. Édesapja nem ismerte el gyermekeként, így nagynénjénél és annak férjénél nőtt fel, akikre mindig valódi szüleiként tekintett. 6 éves koráig abban a hitben élt, hogy ők az igazi szülei, így ennek kiderülése hatalmas törést jelentett az életében. Gyermekként mindig kiközösítve érezte magát, hiszen evangélikus vallása miatt a katolikus iskolában nehéz volt megállnia a helyét. Ő azonban erős akaratú volt, és kétszeres energiát fektetett a tanulásba, hogy bizonyítani tudjon másoknak.

Az általános iskolai évekről kértem, hogy meséljen nekem. Jó tanuló volt egész életében, jól tudott fogalmazni, és szorgalmas volt. Az iskolában gyakran az ő fogalmazásait tették ki a faliújságra, ami nagy sikernek számított. Jó képességeket vallott magáénak, egyedül a rajzolás nem ment neki.

A II. Világháború előtt még 6 osztályosak voltak az iskolák. 3 alsó és 3 felső tagozatból állt az általános iskola. Akkoriban nem is volt akkora értéke a tanulásnak, ahogy ő fogalmazott „a lovak jártak inkább iskolába, hiszen szükség volt télen őket is zárt helyen tartani, akkor ez volt a fontos.”

A házasság és 3 gyermek nevelése után rájött arra, hogy nem tudja követni a gyerekeit, ezért beiratkozott a dolgozók iskolájába, ahol Gyors- és gépírásról szóló oklevelet szerzett. Arra a kérdésemre, hogy miért pont ezt a szakmát választotta, egyszerű volt a válasz: „ez volt a lehetőség, ezzel lehetett elhelyezkedni. Az ember azt a lehetőséget fogja meg, ami van”. Rögtön az oklevél megszerzése után a MÁV-nál sikerült elhelyezkednie, ahol 23 évig távírászként dolgozott. 

 

 

Ha lenne lehetősége, tanulna-e még valamit? Lenne hozzá kedve?

 „Nagyon szívesen tanulnék, mindig is szerettem tanulni. Manapság nagyon zavar, hogy a „kütyük” kezeléséhez nem értek. Minden kifejezés angolul szerepel a készülékeken, és ezt képtelenség követni nekem. Ebben jó lenne fejlődni, szívesen megtanulnám. De sajnos az egészség jelenti a legnagyobb féket. Az állandó egy helyben ülés már nehezen megy…

 …A világ úgy elrohant mellettünk, 500 évesnek érzem magam. Minden olyan gyorsan fejlődik, hogy követni sem lehet.”       

Hogyan élte meg a nyugdíjba vonulást? Nehéz volt a váltás?

 

„Vegyes érzésekkel. Nem a nyugodt nyugdíjas évek voltak a kezdetben jellemzőek. Az asztma tört rám, és tulajdonképpen a betegség lökött a nyugdíjba.”  

 

 Mivel foglalja el magát a nyugdíjas éveiben a klubon kívül?

 

„A lányommal lakok együtt, és az unokáim is a városban vannak. Nagyon örülök, hogy beléjük tudok kapaszkodni, ha bármi baj van. Amikor a lányom nem ér rá, vagy betegek az unokák, mindig én vagyok velük. Jól esik viszontsegíteni nekik. Délutánonként babaruhát varrok, kézimunkázok. Múlt héten például díszmagyart varrtam az unokám babájának.” 
 

 

Milyen most a közérzete? Hiányzik valami az életéből?

  „Az egészséget kivéve minden rendben van. A klub jó társalgási helyet ad, emellett a gyerekem, unokáim közelsége is jó számomra. Az egészségen kívül a gyors pénzhez jutás a nagy álmom. Szeretnék segíteni a gyerekek életén.” 

 

2. életút interjú:   

Második interjúm alanyaként az 1940-ben született János bácsi szolgált. A Harkányban született bácsi 24 éves koráig tartózkodott a szülővárosában, majd unokatestvérei révén került Székesfehérvárra. A szülei szőlőműveléssel foglalkoztak. 3 testvére közül ma már egyik sem él. Kapcsolata azonban az egész családjával jó volt, harmóniában éltek, és összetartottak. Az iskolát nem tartja életének fontos állomásaként, hiszen csupán az általános iskolát végezte el, és közben is dolgozott. Mivel nem volt ideje, és kedve sem tanulni, így közepes tanulói eredményeket ért el az iskolában. A tanulás akkoriban nem számított, az ő családjában meg egyáltalán nem. Szakmát nem is szerzett. 19 évesen került el otthonról. Az építőiparban kezdett el dolgozni. Betonozás, alap ásás tartoztak a feladatai közé. A későbbiekben a Rendőrségen is dolgozott segédmunkásként, bútorszállításokat vállalt.

  

 

Minek akart tanulni?

  „Mindig sofőr akartam lenni, de a szüleim sosem engedték. Otthon a jószággal kellett foglalkoznom, a tanulás nem számított. Nem volt lehetőségem tanulni. Dolgoztam helyette.”   
 

Ha lenne lehetősége, tanulna még valamit? Lenne hozzá kedve?

 
 „Volt már három infarktusom. Ma a nyugalom a legfontosabb. Nem szeretnék tanulni, sosem szerettem.”   

Hogy élte meg a nyugdíjba vonulást? Nehéz volt a váltás?

 „1982-ben leszázalékoltak, 2000-ben mentem volna hivatalosan nyugdíjba. Így kényszerként éltem meg. Persze nyugodtabb az élet, hogy nem kell dolgozni menni nap mint nap. De többet unatkozok. 5 éve egyedül vagyok, meghalt a feleségem. Rossz egyedül.”    

Mivel foglalja el magát a nyugdíjas éveiben a klubon kívül?

  „Ide nagyon szeretek járni. 4 éve folyamatosan jövök. Mivel a fiam nagyon ritkán látogat meg, és a lányommal is csak néha találkozom, így szeretek itt lenni. Otthon nagyon egyedül érzem magam. Délutánonként takarítok, főzök, mosok. Muszáj megcsinálni, mert más nem teszi meg. A TV és a rádió szokott szólni otthon, hogy ne legyek mindig egyedül.”     

 

Milyen most a közérzete? Hiányzik valami az életéből?

  „Az egészség! Az egészség hiányzik. De jó itt lenni, szeretek ide járni, kártyázni, beszélgetni.”

 

   
Az interjúalanyokat végighallgatva egyértelművé vált számomra, hogy az Idősek Klubja nagy segítséget nyújt a nyugdíjasok magányának leküzdésében. A záró kérdésemben pedig érthető módon az egészségbeli korlátok mutatkoztak meg. A sokat megélt idősek megfelelő közérzetéhez nem az anyagiak, a szeretet, vagy egy társ hiányzik, hanem mindkét esetben az egészség bizonyult a leghőbb vágyuknak. Úgy érzik, hogy jó egészség mellett ma már korlátoktól mentes életet tudhatnának magukénak. Az idősekkel való foglalkozásnak a szépsége, a lelkes múlt idézés egyértelműen megmutatkozott számomra az interjúk elkészítése során. Valamint arra is fény derült, hogy az idős korban az önös érdekek, a „csak magunkra gondolás” elve kiveszni látszik. Jól kirajzolódott az is, hogy a nyugdíjas évek alatt a jövő nemzedékei, a gyermekek és az unokák fejlődése, támogatása válik az elsődleges céllá.