Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vargyas Bálint: Életút interjúk a Művészetek Palotájából

2012.05.25

Az első interjút Fenyő Gábor szerkesztővel készítettem:
Fenyő_G
1942-ben születtem Budapesten, édesapám textil kereskedésben dolgozott, édesanyám pedig kereskedelmi középiskolát végzett. Jól beszélt angolul, németül, franciául és egész életében ebből élt. Én úgy nőttem fel, hogy a nyelvek nagyon fontosak és a szüleim is nagy hangsúlyt fektettek a nyelvtanulásra. Én németül és angolul beszélek. Ennek nagyon nagy szerepe volt az életem alakulásában. A háborúra még nem emlékszem, de a szüleim túlélték mindketten a háborút az óvóhelyen. A háború végén született egy húgom.

A neveltetésem egyik fontos momentuma az általános iskolai tanítónőm volt. Ő nagyon fiatalon, kezdő tanítóként nagyon megszerette az osztályunkat és később a diplomaszerzés után egészen a 8. osztályig végig vitt minket. Sok dolgot köszönhetek neki a mai napig. Végig a nyelvhelyességre, a szép beszédre, a szabatos fogalmazásra, a nyelv szeretetére tanított minket. Amit ma csinálok (ti. ismeretterjesztés - a szerk.), abban nagy szerepe van ennek a nyelv iránti fogékonyságnak. A másik, ami nagyon meghatározó, az az, hogy a szüleim gyerekkoromban elváltak és anyám második férje egy nagyon különleges ember volt, mondhatni egy világpolgár, aki a világháborúig Ausztriában élt magyarként és sokat utazott, olvasott. Nagyon sokat voltunk együtt és sokat tanultam tőle világlátásban az ötvenes években. Édesapám aztán fiatalkoromban meghalt. Ezután a nevelő apám közelében voltam, aki bizonyos értelemben múlt századi ember volt  - erkölcsösség, becsület terén mindenképp-. Tőle tanultam meg azt, hogy egy szerződés mit jelent és hogy mennyire kötelező az mindkét fél számára.   

Nagyjából 12 éves koromra ért meg bennem az, hogy zenész szeretnék lenni. Ugyan 8 éves koromban 2 évig hegedültem, de nem vettem komolyan. Ugyanakkor sokat jártunk operába, koncertekre. Módszeresen vittek és a rádióban (Budapest 1 és 2, ami később Kossuth és Petőfi lett) is sokat hallgattunk operát, szimfonikus zenét. Tehát sok művet ismertem, de az aktív zenei pálya csak később jött. Ennek van egy meghatározó zenei élménye: akkoriban a nyilvánosság előtt hanglemezeket játszottak le a Kodály Kultúr otthonban (mai Radnóti Színház), mert akkor találták fel az LP-t. Egy koncert félidejét egyben meg lehetett hallgatni, de a lemezek és a lejátszók ritkák voltak, ezért nyilvános koncertre lehetett bérletet venni. Az első ilyen egy Beethoven szimfónia sorozat volt és Lukin László beszélt a lemezekről. Különösképp a 7. szimfónia nagyon megfogott, ezért úgy jöttem onnan ki, hogy én karmester leszek. Attól kezdve ezt akartam, azonban pár évig nem tanulhattam zenét, mivel apám beteg volt és nagyon egymásra voltunk utalva. Amikor édesapám meghalt, akkor én harmadikos gimnazista voltam az Eötvösben és érettségi után mentem a Konzervatóriumba.

Aztán 20 éves koromban elvittek katonának és két évig voltam katona Pesten egy zenekarban. Szerencsére egyből két hangszeren kezdtem tanulni még a katonaság előtt két különböző zeneiskolában  - oboa és ütő - és a katonaságban is ezeken játszottam. Ezután felvételiztem a Zeneakadémia Tanárképző Intézetébe, ahol szolfézs-oboa-ütő tanári diplomát szereztem 4 évvel később. Eközben megházasodtam és született két lányom.

Ezt követően álláshoz is jutottam: 67-ben elmentem a Postás Szimfonikus Zenekarhoz. Ott voltam hat évig, mint zenész és onnan kerültem át ütősként a MÁV zenekarhoz. A tudásomnak volt egy nagy hátránya, mégpedig, hogy nem tudtam zongorázni és a karmesterséghez az alapfeltétel volt. Ugyan egyszer felvételiztem Kóródi Andrásnál a ZAK karmesterképzőjére, de nem jártam sikerrel (Hollerung Gábor pl. ekkor került be). Úgy gondoltam viszont, hogy ha zenekari muzsikus vagyok, akkor talán vígaszágon lehetek még karmester. Akkoriban egyre több emberről lehetett hallani, akik zenekari muzsikusból lettek karmesterek. Az én karmester iskolám tehát a zenekarból jött, mert folyton figyeltem a karmesterek próbamódszerét, ütéstechnikáit. Nagy szerencsémre a MÁV zenekar több nyáron keresztül járt Assisibe egy karmester mesterkurzusra, ahol Franco Ferrara tanított (híres karmester, akik későbbi nagy karmesterek sorát nevelte ki - a szerk.) és én ott játszottam a zenekarban több éven keresztül és figyelhettem a mester tanításait. Egy alkalommal még meg is nézett engem, hogy hogyan vezényelek, miután megkértük őt, ismerjék el papíron az ott végzett munkánkat. Erre azt felelte Ferrara, hogy ha a zenekar plusz időben ott marad és én vezényelek neki, akkor kaphatok akár papírt is erről. Én ott Beethoven 5. szimfónia scherzo tételét vezényelhettem neki és diplomát is kaptam róla. Egy másik mesterkurzuson passzív hallgatóként Kurt Masurnál vettem részt ‘83-ban Weimarban.

Közben úgy alakult, hogy elváltam és az új feleségemmel Szentendrére költöztünk. Itt volt egy elég jó zeneiskola és én ott alapítottam ‘78-ban a zenetanárokból egy zenekart, a Szentendrei Kamarazenekart, amit azóta is csinálok. Velük sokat jártunk külföldre is, pl. Ausztriába.
Ezzel párhuzamosan belecsöppentem a zenei ismeretterjesztésbe. Ütősként a Budapesti Ütőegyüttesben játszottam, ami 73-93 között rendszeresen játszott az Országos Filharmóniában. Kezdetben a saját koncertjeink ismertetését csináltam, majd később egyre inkább hívtak mindenhova. Volt benne dalest, kóruskoncert, vagyis ebből komolyan készülni kellett, mert nem nagyon ismertem ezeket a műfajokat akkoriban.

A rendszerváltás nagy fordulatot hozott a kutúra területén is. Ekkor a Filharmónia visszaszorult és minden zenekar elkezdte keresni az új utakat, hogy bizonyítsa a létjogosultságát. A MÁV zenekarban is elkezdtünk saját ifjúsági koncerteket szervezni az Országos Filharmónia szétesése után, a rendszerváltás környékén. Ez az én ötletem volt: “Unokák és nagyszülők hangversenyei” címmel ‘94-ben volt az első és a mai napig megy és a mai napig én vagyok a műsorvezetője és programszerkesztője. Ezen felül a MÁV zenekar felnőtt koncertjei műsorfüzetének is én vagyok a szövegírója.

Rendszerváltás az én életemben annyira volt érdekes, hogy 1989 elején váratlanul elment máshova a MÁV zenekar akkori igazgatója, Szilágyi Mihály). Egészen addig a zenekar igazgatóját a MÁV vezérigazgatója nevezte ki. Akkortól viszont nem neveztek ki senkit. Én ott zenekari titkár is voltam a timpanista állásom mellett és úgy alakult, hogy végül én lettem a zenekar ajánlására az igazgató egy fél évre, megbízottként. Én egyből azt ajánlottam, hogy közben pályázati úton válasszanak igazgatót, ami akkoriban nagyon furcsán hatott és valószínűleg a gyerekkori neveltetésemből jött, hogy a pályázat fogalmat egyáltalán ismertem. A pályázatot Kovács Géza nyerte meg, aki ma a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója, nem képzett zenész, remekül beszél angolul, jó szervezőkészségű ember. Én segítettem aztán az ő munkáját.


‘92-ben megkeresett Fischer Iván, aki az önálló intézménnyé alakuló Fesztiválzenekarhoz keresett zenekari titkárt. Ezt elvállaltam, de 10 hónap után felmondtam és hagyjuk az okokát. Visszamentem a MÁV zenekarhoz. Géza 95-ben ment át az akkori ÁHZ-hoz (Állami Hangversenyzenekar, később Nemzeti Filharmonikusok  - a szerk.) Onnantól 9 évig én lettem a MÁV zenekar igazgatója, mert addigra ez a zenekar igazgatás megérett bennem is. Ezáltal a zenész társaim főnöke lettem egyik napról a másikra. Ez a 9 év érdekesen alakult. Sok fogyatékosságom volt, de diplomáciai érzékem, tárgyalókészségem, a nyelvek ismerete, a tárgyalások elég jól mentek nekem. Voltak szép sikerek, például Rudas Tibor amerikai managerrel kapcsolatba kerültünk, aki akkor pl. Pavarotti managere is volt. Így játszottunk a három tenor koncerten is. (Domingo, Pavarotti, Carreras - a szerk.). Nekem ezt az atmoszférát megérezni hatalmas élmény volt. Másfelől sokat kellett harcolni a zenekar fennmaradásáért.

Mielőtt elmentem volna nyugdíjba, pályázatot írtunk ki és Lendvay György kapta a posztomat, aki egy kiváló zenekari igazgató. Engem meg megválasztottak az alapítvány kuratóriuma elnökének. Ekkor sajnos egy 12%-os létszámcsökkentést kellett végrehajtani, viszont ennek következtében az akkori elnök megemelte a zenekar támogatását. Aztán az elnökségről később lemondtam, mert az NKA Zenei Kollégiumába beválasztottak és a zenekar akkor nem pályázhatott volna többet, ha maradok a kuratóriumban.

Bennem mindig volt egy hajlam a közéleti szerepvállalásra. Bekerültem a Magyar Hangversenyrendezők Egyesületébe, aminek mai napig elnöke vagyok Strém Kálmán után. A Magyar Művészeti Ügynökségek szövetségével egyesültünk, aminek Gedényi Ildikó volt a vezetője. Az épp most zajlott IAMA (International Artist Management Association  - Művészeti Ügynökségek Nemzetközi Szervezete - a szerk.) konferencia szervezésében is elég jelentős szerepet vállaltunk.

A Művészetek Palotája (Müpa) 2004-ben jött az életembe, ahol a mai napig is vagyok, mint  szerkesztő. Amikor Kiss Imrét kinevezték igazgatónak a Müpa élére, akkor jelentkeztem és felvettek. Ott kezdtem szerkesztőként és rendezvény felelősként. Ez később módosult  és ifjúsági koncertek szervezését vállaltam 2006-tól,  majd 2008-tól a Műhelybeszélgetés és Előhang c. sorozat kapcsán egyre inkább a felnőtteknek szóló ismeretterjesztés felé orientálódtam és azóta is ezt csinálom.



A második interjút Sörös István akusztikai konzulenssel készítettem:
Sörös_István
Budapesten születtem a VIII. kerületben a Tömő utcában egy egyszobás lakásban, ahol volt ugyanakkor benti mosdó. Édesapám pékmester volt a Dohány utcában a Darányi pékségnél. Ő paraszt családban született, de a kitartó munka eredményeképpen saját pékséget alapított később az Akácfa utcában. Édesanyámat - aki kitűnő varrónő volt - ott ismerte meg. Anyám beszélt németül, így valamennyit én is megtanultam tőle.
A gyerekkorom kiegyensúlyozott és boldog volt, a szüleim a ruhát és az élelmiszert folyamatosan biztosítani tudták a számomra és az öcsém számára, aki nálam két és fél évvel fiatalabb.
1944 őszén azt a részt, ahol a pékség volt, gettósították. Apámat továbbra is hagyták dolgozni, és kijárhatott a gettóból a fatelepre, ahol a kemencére való tűzifát vásárolta. Egyszer ugyan elvitték, de egy kiló aranyért cserébe délután már szabadon távozhatott a fogdából. Szerencsére nekünk volt akkor aranyunk, mert sót a kenyérhez csak aranyért lehetett vásárolni.
A felszabadulás után apámat ismét elkapták - mér az oroszok - és majdnem elvitték Szibériába dolgozni. Úgy úszta meg, hogy az arany pecsétgyűrűjét adta oda az őt őrző katonának, s cserébe elfuthatott az induló menetből.
A zenével az anyai nagybátyámon keresztül kerültem kapcsolatba, aki cipész mester volt. Őt hallottam hegedülni és ennek a hatására mindig hegedülni szerettem volna. Ez sikerült is, ugyanis zeneiskolába járhattam, miután nem engedtek hittanra járni. Zelinka Tamás édesanyja tanított szolfézsra.
Az általános iskola után egy év gimnáziumot követően átjelentkeztem a Konzervatóriumba fagott szakra. Tizenöt évesen kezdtem fagottozni, mert hegedűvel nem vettek fel, de egy év külön fagott tanulás után viszont igen, mivel amúgy a szolfézs tudásom rendben volt.
Miután elvégeztem a Konzervatóriumot, felvételiztem a Zeneakadémia Tanárképző Intézetébe fagott szakra. A feleségemet is ott ismertem meg. Egy lányunk született csak, mert a feleségem a szülés után cukorbeteg lett.
Amikor lediplomáztam, elvittek katonának és Veszprémbe kerültem, ahol első osztályú rádió távírász lettem. Egy idő után áthelyeztek Pestre, ahol a katonazenekarba kerültem fagottosként.

A katonaság után elkerültem az Országos Filharmóniába a rendezvény szervezéshez, mivel a zenekari haknikból már nem tudtam fenntartani magam. A Filharmóniában dolgoztam tizenkét évet, és ott szerettem meg a hangverseny rendezést Várhegyi Tibornál. Később a rendezvény csoport vezetője is lettem ott, Lakatos Éva vezetése alatt. Egészen 1994-ig dolgoztam ott. Egy alkalommal felhívott Körner Tamás, a Fesztiválzenekar igazgatója, hogy munkát ajánljon. Oda is mentem, de egy fél év után eljöttem.

Közben alakítottam egy saját rendezvény szervező céget is, kifejezetten komolyzenei koncertek szervezésére: a Maestro-t. Több éven keresztül saját szervezésben is rendeztem koncerteket.

Szerencsére a Fesztiválzenekart követően sikerült átmennem a Zeneakadémiára, az akkor alakuló rendezvény csoport élére 1995-ben és tíz évig voltam ott. Ott keresett meg engem Kiss Imre, akit a tavaszi Fesztiváltól már ismertem, mert a komolyzenei hangversenyek lebonyolítását rám bízta már korábban. Kiss Imre felkért engem a 2006-ban nyitó Művészetek Palotája rendezvény szervezési osztályának a felépítésére, amit örömmel vállaltam és azóta is ott vagyok, most már mint akusztikai konzulens minőségben.  

Mindkét életútból látszik, hogy a család szerepe mennyire meghatározta a későbbi fejlődésüket. Mindketten stabil családi háttérrel rendelkeztek és a szülők fontosnak tartották a gyerek iskolai oktatását, ill. a diplomaszerzést és a nyelvtanulást. Ez mintául szolgálhat a mostani generációk számára is.