Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bangó Jenő: Az időskorúak szociológiája*

1. Bevezetés

Az öregedés és az öregek kutatása tulajdonképpen eredetileg a filozófia, a pszichológia és az orvostudomány témája volt. Ebből a három tudományból született meg az általános gerontológia, mint az öregség, idősödés jelenségének szélesen értelmezett tana. A szociális gerontológia tudományosan igazolható ismereteket közöl az időskorúakról és szociális környezetükről, gyakran az időskorúak szociológiájával is egybevetik. A szociológia aránylag későn − az ötvenes évek körül − kezdte el az időskorúak jelenségét és problémáit vizsgálni. „Mint szakirány tipikusan „alkalmazott szociológia” jellegű, viszonylag kis súlyt helyez az elméleti kérdésekre, elsősorban a korcsoport tényleges helyzetének felmérésével, problémáik kutatásával foglalkozik." (1)
Először egy irodalmi és statisztikai helyzetfelméréssel kezdődött, amely a tudatosítást és a terület iránti érdeklődés fokozását célozta. Az időskorú ember problémáit statisztikailag „felmérték”, vagyis demográfiai jelentések, kor-piramisok és trend-jelentések alapján kimutatták hogy; a) egyre több időskorú ember él a modern társadalomban és b) ezek az időskorúak hosszú életűek. Ma Európa-szerte a lakosság körülbelül húsz százaléka hatvan éven felül van. Ursula LEHR, a bonni öregségkutató, ebben a népesség elöregedését − más kifejezéssel „a társadalom megőszülését" látja. (2)
A szociális valóság vizsgálata megkérdőjelezi az egyoldalúan fiatalkorúakra való irányultságot, amit a reklám, a televízió, a média képviselnek. Évszázadunk, melyet a fiatalság évszázadának kiáltottak ki, egyértelműen az időskorúak évszázada lett. Az elferdített, negatív beállítottság és a deficit-modellek, melyek a médiában és még a statisztikákban is a hetvenes évekig megtalálhatók voltak, a hatvanon felüli lakosságot mint „maradékot”, elhanyagolható lakosságcsoportot mutatták be, tévesnek bizonyultak.
Írók, mint Simone de BEAUVOIR és Jean AMERY leírták az időskorúak helyzetét; kezdve egy történelmi visszapillantással, folytatva interkulturális összehasonlítással és befejezve konkrét gyakorlati követelésekkel, hogy az „időskorúak nyomorát” megváltoztassák. (3)

2. Az időskor meghatározása és kezdete

Az időskorral foglalkozó tudomány, mindjárt a kezdetben, két alapvető kérdéssel találta szemben magát: a) hogyan határozzuk meg az időskorú embert. Ki az idős? b) Mikor kezdődik az öregkor? Sem az első, sem a második kérdésre nem találunk mind a mai napig kielégítő választ. Azt is mondhatjuk, hogy individuális és társadalmi időskor meghatározások vannak és mindenesetre biztos az, hogy az idősödés egyszerre egyéni és társadalmi folyamat is. A szakirodalomban az idősség definiálására általában négyes felosztást találunk: a) a naptári vagy kronologikus időskor b) a biológiai időskor, c) a pszichológiai időskor és d) a szociális időskor. Találunk azonban ennél sokkal differenciáltabb öregségi meghatározásokat is. BUCHKA tizenkét öregségi meghatározást ismer: (4) 1. Naptári öregség: a születés óta eltelt idő, években mérve. 2. Adminisztratív öregség: a hivatalok és statisztikák korcsoportjai. 3. Biológiai öregség: az ember testi állapota a biológiai folyamatok következményeképpen − növekedés, érés, leépülés és hanyatlás. 4. Jogi öregség: a naptári öregségnek megfelelő jogok és kötelességek. 5. Funkcionális öregség: kor szerinti funkcionalitás, teljesítőképesség a szociális élet egészében, különösen a társadalmi munkamegosztás keretében. 6. Pszichológiai öregség: az egyén kapcsolata önmagához, saját állapotának elemzése − ilyen öregnek érzi magát és ennek megfelelően viselkedik. 7. Szociális öregség: az öregséghez tartozó szerepek és pozíciók átvétele a társadalomban. 8 Etikai öregség: a korszerinti, erkölcsi és felelősségteljes cselekedetek etikai értéktudata és ennek megfelelő cselekvési minták alapján. 9. Szellemi öregség: bizonyos változások szellemi elfogadása és a tanulási képesség tanúsítása, valamint a változások kritikus szemlélése és megfelelő viselkedési alkalmazkodás. 10. Vallási öregség: időskornak megfelelő hit és istenkapcsolat, az életvezetés és az értékorientáció idekapcsolódása, valamint az egyházi életbe történő részvétel. 11. Történelmi öregség: bizonyos történelmi események (háború, forradalom) által meghatározott biográfia. 12. Személyes öregség: az összes öregedési aspektusok együtthatása és integrációja az egész élet és az öregedési folyamat alatt, mely a személyes és szociális azonosságot formázza. Mikor idős, öreg egy ember? Már a köznyelv mutatja a bizonytalanságot. Gyermekek úgy beszélnek szüleikről, mint az öregekről, vagy elképzelik hogy mit fognak csinálni majd ha egyszer öregek lesznek. A húsz évesnek a negyvenéves öreg, a negyvenévesnek a hatvanéves: idősek mindig a mások!
Leggyakrabban azonban kapcsolatba hozzuk az időskort a negatív változásokkal és a testi és szellemi képességek fokozatos leépülésével.

3. Az időskorúak szociológiájának elméletei

Az időskorúak szociológiája foglalkozik az öreg emberek szociális problémáival, az idősödés társadalmi visszhangjával és a generációk közötti kapcsolatokkal. Ismereteket nyújt az időskorúak politikájához és az időskorúakkal végzendő szociális munkához.
Az időskorúak vagy öregek szociológiája tudomány az öregségről, mely idevonatkozó szociológiai kérdésfeltevésekkel és az öregek társadalmi életformájával és életlehetőségeivel foglalkozik.
Az idősségszociológiai kérdésfeltevések és kutatások előtétében munkahelyi kontaktusok elvesztésének, a családi egységnek és a szociális munka idősekkel foglalkozó szakterületének elméleti és empirikus  megalapozásának problémái.
Az idősek szociológiájának elméleti váza meglehetősen csekély. Különösen három irányzat kristályosodott ki az elmúlt évek folyamán:
1. A „disengagement” elmélet. A más néven visszavonulási elméletnek nevezett irányzat kijelenti, hogy az idősödő ember a társadalomból fokozatosan visszahúzódik, szerepeket ad fel és a társadalmi elvárásoknak megfelelően passzívan viselkedik. Ez az elmélet egyensúlyi helyzetet tételez fel − mely természetesen nem létezik. A társadalom és az idősödő egyén felkészülnek időben a végső visszahúzódásra. Mivel az egyént nemsokára a halál várja, ebben a helyzetben egy túl heves szakadást megelőzendő, mindkét részről a szerepkapcsolatok lassanként bezárulnak és leépülnek. Ezáltal az öregség tényéhez alkalmazkodás történik és így a szociális egyensúly helyreáll. Az elmélet szerint a felnőttek úgy szocializálódnak, hogy a régi szerepeiket feladják, anélkül, hogy egyúttal más, pozitív szerepeket átvennének. Az új szerepek ugyan megvannak, de ezeket nem lehet pozitívan értelmezni. Ilyen értelemben a nyugdíjas korral kapcsolatban alig van pozitív viselkedési elvárás. A nyugdíjas szerephez nem kötődnek szigorúan meghatározott normák. A nyugdíjas meglehetősen tervszerűtlenül gyakorolhat tevékenységeket, amelyek korábbi tevékenységével laza összefüggésben állatnak. (5)
Az elméletben kritizálható az a tény, hogy a visszahúzódást, mint általános jelenséget kezeli és nem mint változót. A visszahúzódást ugyanis az érintett személy irányítja − s a társadalom ráhatása nem determináló tényező. Azok az emberek, akik egész életükben erősen aktívak voltak, azoknak megmarad az aktivitásuk idős korban is (kivéve a betegséget). Akik azonban életük folyamán is passzívan viselkedtek, evvel a viselkedéssel fognak megöregedni.
2. Az aktivitáselmélet abból indul ki, hogy megelégedettség az idős korban csak akkor érhető el, ha a szerepek és kontaktusok elvesztése, és a hivatásbéli funkcióveszteség, új időskornak megfelelő, pozitív aktivitásokkal pótlódik. Fontos, hogy nem akármilyen feladatok és kontaktusok épüljenek fel, hanem olyanok, amelyek a korábbi aktivitásnívót szinten tartják. Nem kell új viselkedésmódokat megtanulni, amely bizonyosan erős megterhelést jelentene, hanem az idős ember nyugdíjas korban arra orientálódjon, amely középkorában számára jelentős volt. Az elmélet kulcsa abban áll, hogy az idős ember önképe az előtérbe nyomul: azok az idős emberek a legmegelégedettebbek, akik aktivitásuk és kapcsolataik mértékét önmaguk szabadon állapítják meg kívánságuknak megfelelően, és nem szükségszerűen a teljesítménytársadalom kívánságait követve. (6)
Az aktivitáselmélet kritikájánál meg kell említeni, hogy az idősek önrendelkezésének lehetőségét nagyon optimista módon kezeli. Bizonyosan van az idősödési folyamatban olyan fázis, ahol ez az optimizmus jogosult, de olyan fázisok is léteznek (betegség, megözvegyülés stb.), ahol az aktivitás lecsökken. Az elmélet nagyon erősen vonatkozik a hivatásbeli állapotra és a családi ciklust kevéssé veszi figyelembe.
3. A tanulási elmélet az úgy nevezett „bonni iskola” hosszmetszetű öregségkutatásainak eredménye. Az idős emberek tanulási képességét vizsgáló kutatások eredményeit néhány pontban össze lehet foglalni. (7) a) Az időfaktor kikapcsolásával a tanulási teljesítmények időseknél és fiataloknál egyformák, b) Az intelligencia leépülése egyénileg különböző és függ a különböző képzési és hivatási nívótól, c) Az idősek tanulási folyamata könnyen megzavarható − hosszabb szünetek szükségesek, d) Hasonló indulási nívónál, hasonló teljesítmény következik be. e) Az idősek könnyebben tanulnak, ha a tananyag átlátható, f) Motivációs- és tréningfaktorok szerepet játszanak, g) Az időseknél ismétlésekre van szükség.
A tanulási elmélet kritikája: az a feltételezés, hogy az idős emberek nemcsak tanulásra képesek, hanem akarnak is tanulni, ugyancsak túl optimista. Az idősek egyeteme, a népfőiskolák stb. az időseknek csak egy kis százalékát érintik, akik intellektuális beállítottságúak, és akik anyagilag és egészségileg abban a helyzetben vannak, hogy a tanulási ajánlatokat követni tudják.
A legújabb idősszociológiai kutatások a következő kérdésekre keresik a feleletet: időskor és képzés, időskor és fogyasztás, sport, mindennapok, szexualitás, idősek otthona mint intézmény, időskor és betegség, haldoklás és halál. A kutatások figyelembe vesznek bizonyos elméleti meggondolásokat melyekből néhányat megemlítünk:
1. Életciklikus kutatások. Az általános „öregségi karrier” feljegyzése a maga mélypontjaival és örömeivel. Bizonyos szerzők azon a véleményen vannak, hogy az eseményeket egy stressz-skálán mérni lehet. Például a partner halála 100 pontot, a megszokott lakásból való kiköltözés 40 pontot jelent. (8)
2. A kohorszanalízis. Az egy és ugyanazon évben születettek kollektív élményeit vizsgálják, hogy megfejtsék, hogy vajon mely események hatottak a születési csoport élettörténetére, hogy ezt hogyan dolgozták fel (világháborúk, krízisévek) és milyen trauma vagy boldogságperiódusok befolyásolják az idős ember viselkedését.
3. Az öregségi szerepek elemzése. Itt megkülönböztetnek megszokott, hagyományos és új keletű szerepeket és kiemelik azok társadalmi jelentőségét. Általában az idősekre jellemző szerepelemzések negatívak.
4. Csere-kutatások. A fiatal és az idős generációk kölcsönösen anyagi és szellemi szolgálatokat nyújtanak és ajánlanak fel egymásnak. Ez a csere a szociális kapcsolatokra stabilizálóan hat és össz¬társadalmi síkon erősíti a generációk közötti szolidaritást.
5. Marginális csoportkutatások. Ez a radikális kutatási irányzat az időseket úgy tekinti, mint hátrányos helyzetű peremcsoport tagjait. Realisztikusabb azonban az idősebb generációt szociális problémacsoportokra osztani (özvegyek, szociális segélyből élők stb.) és helyzetüket szociális gyújtópontokban megvizsgálni, hogy ott és azoknál megfelelő szociális munkási segítő intézkedéseket lehessen tenni.
A fent felsorolt kutatási irányzatokon kívül természetesen még egy sereg szociológiai problémával találkozunk, melyek az idősekről írt szakkönyvekben kötelezően megemlítésre kerülnek. A legtöbb szerző említi a modern társadalom óriási változását, mely az iparosodással és a családi intézmény krízisével vette kezdetét.

4. Előkészület az öregkorra

A kutatások egyik súlypontja az öregkorra való felkészülés. Gyakorlatilag minden kutató hangsúlyozza a korai előkészület fontosságát, de bölcs tanácsok katalógusán és pontatlan elképzeléseken kívül nincs meggondolás arról, hogy gyakorlatilag hogyan kellene egy ilyen előkészítést megszervezni és intézményesíteni. A tanácsok közül még azok a leghasznosabbak, melyek a helyes táplálkozást, a mozgást és a jó társaságot hangsúlyozzák. Hasonló tanácstalanság tükröződik vissza az időskorúak szerepéről folyó vitában. Már maga az a feltételezés is, hogy elkülönülő szerepeik vannak az időseknek, egyes szerzőknél diszkriminációt jelent. Az idősek és a felnőttek szerepe közötti éles megkülönböztetés az idős emberek amúgy is hátrányos helyzetét csak fokozná. Az egyetlen kutatási terület, ahol a vélemények megegyeznek az úgynevezett életciklikus-biológiai idősszerep és a családi szerep vonatkozásaiban lelhetők fel. A nagyszülői szerepek például elég világosan meghatározottak. Véleménykülönbözőségek vannak azonban a nyugdíjasok, valamint a megözvegyült idős asszonyok szerepe körül.

5. Az idős ember és a család

1900 előtt a család több együtt élő generáció gazdasági egysége volt. A szülők saját presztízsüket a gyermekeiknek adták tovább. A falusi nagycsaládban az időseknek meg volt a helyük, a hierarchikus családi rend biztosította számukra a tekintélyt, az örökösödési jog a hatalmat, tudásuk és képességük presztízsüket erősítette.
1900 után egészen 1945-ig az európai társadalmakban az uralkodó családi forma a kiscsalád lett, ahol a generációk együttélése már csak az alacsonyabb néposztályoknál jelentette a család gazdasági egységét is. Az időseket, úgymint a gyermekeket, nem tekintették szükségszerűen pozitívumnak a kiscsaládban. Az iparosodás és a városiasodás által okozott szakadás a munkahely és a lakóhely között a család idős tagjainak új, alacsonyabb rendű funkciókat osztott ki. Tekintélyük, hatalmuk, presztízsük csökkeni kezdett. A két világháború a demográfiai piramisokban az idős nők számát növelte, s az idősek lassan fokozatosan a szociális munka kliensei lettek. A háromgenerációs háztartások fokozatosan kétgenerációsra bomlanak. A magcsalád jogi, gazdasági és érzelmi helyzete komplikálódik a válások és újraházasodások folytán. A szülői ellenőrzéstől megszabaduló fiatal magcsalád felveszi magára az anya és feleség „kettős terhelését" (dolgozó anyák) és a válások következében előálló csonka család általános társadalmi jelenség lesz. A gyermekeiket egyedül nevelőknél a hiányzó szülőt nem pótolja a saját szülő. Az idős családtagok mintegy a „várószobában” ülnek, és akkor szólnak ki értük, ha bizonyos szolgáltatásokat kérnek tőlük: vigyázni a gyerekekre, segíteni nehéz anyagi helyzetben, az anya betegsége esetén, stb. A legtöbb idős ember zokszó nélkül átveszi a nagyapa és nagyanya szerepet, mert ez az egyetlen alkalmuk és lehetőségük arra, hogy tapasztalataikat és tudásukat még valahol érvényesítsék.
A családi életet az idős korban azonban nem szabad csak az idillikus nagyszülői szereposztás szemüvegén keresztül nézni. A modern, főként városi családokban a különélő generációs háztartások lehetővé teszik a fiatalok és az idősek által egyaránt igenelt „távolsági intimitást”, vagyis az intenzív szülői-nagyszülői kapcsolatokat, beavatkozás nélkül. (9)
A generációk különélésének ugyanis előnyei is vannak, a) anyagi függetlenség a gyerekektől, unokáktól, illetve szülőktől, nagyszülőktől, anyóstól, apóstól, b) Az idősödő házaspár újra egymásra talál („második mézeshetek”), c) A család érzelmi-tekintélyi egysége helyett kialakul a funkcionális-racionális összetartás. A többgenerációs család újjá alakul egy modifikált, kiterjesztett családról beszélhetünk ebben az esetben (extended family).
Továbbmenve állíthatjuk, hogy az a tény, hogy széles néprétegeknél az emberek magas kort élnek meg, elősegíti a négygenerációs nagycsalád kialakulását különvált háztartásokban. A harmadik generáció számára pl. a fiatal, még jóval a nyugdíjazás előtt álló aktív nagyszülőknél, ez a tény többletmegterhelést illetve szerepsokasodást jelent. A harmadik generáció gondoskodik az unokákról, a saját gyermekekről (menyekről, vejekről), de a saját szülőkről is. Különösen az asszonyok számára világos a megterhelés. Elképzelhető, hogy két nyugdíjgeneráció is van az új nagycsaládban. A nyolcvan éves dédanyát, annak hatvanéves lányát látja el a negyven éves unoka, aki még gyermekeket nevel és gondoskodik most született unokájáról is.

6. Az „új időskorúak"

Az utóbbi időben sokat írnak az úgynevezett „új öregekről”. Az egészséges, fiatalabb idősödőkről van itt szó, akik maguknak új imázst és szerepeket teremtenek messze a társadalmi kliséktől. Az „új öregek” öntudatosabbak, igényesebbek, „politikusabbak” és sok területen ügyesebbek mint elődeik voltak. Felfedezik létük értelmét, saját önjogúságukat és gondoskodnak arról, hogy megfelelően éljenek, lakjanak, szavukat hallassák, részt vegyenek a modern életben. Az idős, de mozgékony, aktív ember fiatalként hat. Réteg-specifikus és idősségtől függő egyenlőtlenségeket a társadalomban leépíteni − erre szolgál a képzés, a műveltség és művelődés. A tudás a legjobb eszköz arra nézve, hogy a hátrányosságokat leküzdjük. A legcélravezetőbb segítség az idősek számára műveltségi nívójuk emelése. A képzés és művelődés nem csak egy foglalkoztató terápia kell, hogy legyen, hanem az egyénnek és a társadalomnak is hasznára váljék. Szükséges, hogy az idősek számára készített művelődési ajánlatokat átvizsgáljuk és aktualizáljuk. A képzés hármas célt követ: az elmulasztottat behozni, a meglévőt aktualizálni és új igényeket kelteni. Az egész életen át tartó tanulás, képzés, művelődés megvalósítható, ellentétben a termeléssel és teljesítménnyel. Szükséges hogy a művelődési igényt minden időskorúnál fejlesszük. A szociális munka megkülönböztet egészséges és gondozásra szoruló idős embert. Az a kívánság, hogy a szociális munkát egészséges idős emberekkel gyakoroljuk sajnos nem valósult meg. Az idősek otthonában egyre inkább gondozásra szoruló krónikus beteg idős embereket találunk. Ott a szociális munka alapelve − a segítség, az önsegítségre − sajnos nem megvalósítható.

7. Az „idősek politikája” és „kérdése”

Különbséget teszünk az idősek kérdése és az idősek politikája között. A szociális munka számára mindkettő nagyon fontos. Az idősek politikájának ideális célja egy olyan politika, ami az idősekért és az idősekkel történik. Feladata hogy az idősödést, mint többdimenziós sorsot tekintse, és végre megértse, hogy az öregség nem csak biológiailag meghatározott, és azt egyedül csak orvosi közreműködéssel nem lehet befolyásolni. Egy sikeres időspolitika megköveteli a pszichológusok, orvosok, szociológusok, politikusok, közgazdászok, teológusok, várostervezők és építészek interdiszciplináris együttműködését.
Vannak alapvető hasonlóságok a „szociális kérdés” és az „idősek kérdése” között. Amikor úgy fogalmazunk, hogy „kérdés”, a háttérben egy fölülről irányított „feleletet” várunk, vagyis egy paternalista, jótevői értelemben vett megoldást. A szociális kérdés a huszadik század kezdetén a kapitalista országokban egyértelmű volt a munkáskérdéssel; a magánkapitalizmus tette fel, és a választ, a feleletet az állam (esetleg az egyház) részéről várták. Így történt ez az „idősek kérdésével” is, amely mint demográfiai egyensúlyi zavar a privát illetve állami gondoskodás területére szorítkozott. A szociális tervezők gondolatvilágát uralta az öregség – betegség − szegénység hármas fogata, és az idősek kérdését humanista-reformista foltozgatásokkal próbálták megválaszolni.
A szociális tudományok fejlődése és a szociális munka gyakorlata ezt a fölfogást teljességében megváltoztatta. Az „idősek kérdését” most már úgy tekintik, mint a jóléti társadalom specifikus problémáját, amelyet a „segítség önsegítség által elve szerint kell megoldani. Jelenleg az „idősek kérdését”, amely mint látjuk egyre inkább az idősek problémája lesz, hármas felosztásban lehet tekinteni, rétegek, nemek és generációk szerint.
A) Rétegek szerinti öregségi problémák: alsó rétegekben a nyugdíjprobléma, a középrétegekben a szabadidő megszervezése, a felső rétegekben az örökösödési problémák.
B) Nemek szerinti öregségi problémák: a férfiaknál a hivatásbeli munka folytatása, ha lehet, vagy annak megfelelő pótlása; a nőknél az egyedüllét leküzdése és a családi problémák.
C) Generációk szerinti öregségi problémák. Különbséget kell tenni „szűkösségi öregség” és „jóléti öregség” között. A régi és az új öregek problémái ezek.

8. A szociális munka és az idős ember

(A német megoldási minta vázlatos bemutatása)
Az idősek kérdésének megválaszolása illetve problémájának megoldása össztársadalmi szolidaritást követel. Annak idején a „szociális kérdést” a szociális törvényhozás, a szakszervezetek és a munkáspártok akciói oldották meg, illetve vezették át a szociális piacgazdálkodás modern koncepciójába.
A Német Szövetségi Köztársaságban a szövetségi szociális segítség törvénye (BSHG) 1961 június 6-án lépett jogerőre. Ez volt az első alkalom arra, hogy az idős ember, mint különösen segítségre szoruló polgár, a törvény támogatását élvezze. Az öregek automatikusan azon polgárok csoportjainak közelébe kerültek, akik saját erejükből vagy egyáltalán nem, vagy nem kielégítően tudnak magukról gondoskodni.
Az idősek segítsége az időskor következtében felmerülő nehézségeket feloldani vagy csökkenteni, valamint a közösség életében való részvétel lehetőségét akarja megtartani.
AZ idősek segítésének különféle rendelkezései vannak: segítség az időskor előkészítésére, segítség az időskornak megfelelő lakás előteremtésében és megtartásában, az öregek otthonába való felvételnéi, kulturális és szórakoztató jellegű rendezvények látogatásánál, hozzátartozók és közelálló emberekkel való kapcsolatok megtartásánál, végül segélynyújtás az idős ember által kívánt tevékenységhez.
Az idősek segítése az évek folyamán egy lehetséges előírásból kötelező erejű előírás lett. A törvény kötelező ereje növekedett. Négy segélynyújtási esetben, és ezek kombinációiban, ez különösen megnyilvánul: 1. Lakás. önálló lakás, idősek lakása, idősek otthona, szeretetotthonok. 2. Szabadidő: nyaralás, sportolás, társas élet és kapcsolatok ápolása, ünnepek, kulturális és vallásos rendezvények, film, televízió, újságok, hobbyk gyakorlása. 3. Életsegély: személyes, levélbeli és telefonos tanácsadás, technikai segítség, bevásárlási, fuvarozási segítség, mosodaszolgálat, „ebéd kerekeken”, látogató szolgálat, felolvasás, lelkipásztori szolgálat. 4. Orvosi és ápoló-kezelő ellátás. Mindezek történhetnek ambulánsan, fekvőbetegként, lábadozóként, megelőzően és terápiásán (fizikoterápia, pszichoterápia, aktiváló ellátás és utókezelés).

9. Az idős ember és a csoport

A generációkat felölelő lakóközösségek és az idősek politikai önrendelkezése (szürke párducok) csak egy kisebbségét jelentik az angazsált idős embereknek. Az idősek spontán csoportalkotása azonban már a modern élet követelménye és egyre gyakoribb lesz, mert a szociális problémákat csoportban sikeresebben lehet megoldani, mint egyéni harccal.
Az eltökéltség a csoportalkotásra minden korban fennáll, csak a motivációk különbözőek. Az idős embereknél két motívum lép erőteljesebben fel: a) a kedvre orientáltság - főleg a szabadidő megszervezésében, az utazásokban és a hobbikban, b) hasznossági orientáltság, itt érdekcsoportok munkáját látjuk, a továbbképzést, a művelődést.
A csoport az idős ember számára egyike az utolsó lehetőségeknek, hogy személyiségüket kiterjesszék és önmagukat megvalósítsák. Segíthet abban, hogy a szociális viselkedést megváltoztassa és megjavítsa. Említsük meg a csoportterápiát. A hasonlókorúak támogatását hozza, új barátságokat termet, új azonossági és összetartozási érzéseket ösztönöz, és végül meggyorsítja egy új viselkedési minta kifejlődését.
Az idősek csoportjának feladata az igények kielégítése. Ilyenek lehetnek: hasznosnak lenni a társadalom számára, a közösségnek egy része lenni, a szabadidőt kitölteni, barátságokat ápolni, mint egyéniségként elismernek lenni, önmagunk megjelenítésének egy lehetősége, egészségi védelem és gondoskodás, szellemi ötletek elfogadása, a lakás és a családi élet terén fellépő igényeket kielégíteni és végül lelki kielégítést birtokolni (10)

10. Az idősek otthonáról

Nyugat-Európában az idős emberek mintegy 3 százaléka él idősek otthonában. Ezek az otthonok abból a szempontból „totális intézmények”, hogy ott a lakók egyrészt teljesen új szerepeket kell, hogy megtanuljanak, másrészt a lakók új státuszt is kapnak. Az otthonlakó intézményétől a nap huszonnégy órájában függ. Totális intézmények a szabadságot korlátozzák; az idősek otthonában elvben szabadon korlátozzák a bentlakó saját (mozgási) szabadságát a saját érdekében. Sokszor összehasonlításokat tesznek kaszárnyákkal, árvaházakkal, sőt börtönökkel is, de az idősek otthona természetesen mindezektől különbözik a személyzet által, az időbeosztás, a gondozás, az ellátás és a táplálkozás sajátosságain keresztül.
Az idősek otthonának imázsa a kollektív tudatban nem nagyon pozitív. A médiák jelentése az idősek otthonáról sokszor eltúlzottan negatív. A valóságban az idősek otthona sokkal jobb, mint a híre. Szociológiai szempontból nézve az otthonok szervezete és intézménye az idős emberek izoláltságát kívánja megszüntetni, új biztonságot és meghittségét kínál és nem az öregek gettóját. Az ambuláns idős-segítés és szociális munka az idősek klubjában, napközi otthonában történik. Az idősek napközi otthonait a látogatók értelmes szabadidő kitöltése és foglalkoztatása érdekli elsősorban A fenntartó szabja, határozza meg az irányt, a létszámot és a programot. Kívánatos lenne az idősek nagyobb beleszólási joga.

11. Idős asszonyok

Az idős emberek problematikája, általában fogalmazva a nagyon idős, szegény, egyedülálló, beteg asszonyok helyzetében csúcsosodik ki. Az idősek statisztikáiban ők egyre számosabbak lesznek. Egyes szerzők az „idősek feminizálásáról” írnak már, és azzal érvelnek, hogy a nemek elosztásának egyensúlya az időseknél felbomlik. A statisztikák szerint 1990-ben már 100 idős férfira (60 éven felül) 200 idős nő jutott. A hetvenöt évnél idősebbeknél 5 nő és egy férfi az arány. Szociális következmények: 1. Az idős asszonyok sorsa a megözvegyülés. 2. Az egyszemélyes háztartások zömét ők alkotják. 3 Az idős nők krónikus betegségek és ápolás szükségessége miatt az idősek otthona lakóinak többségét képezik. 4. Az idős nőknél növekszik a szociális izoláltság. 5. Alacsony jövedelmük miatt rossz lakásviszonyokban élnek és ambuláns segítségre szorulnak. (11)


Jegyzetek

(1) ANDORKA, Rudolf: Bevezetés a szociológiába, Budapest, 1972, 203. oldal.
(2) LEHR, Ursula: Zur Situation der älterwerdenden Frau, Köln, 1987, 17. oldal.
(3) de BEAUVOIR, Simone: Das Alter, Reinbek 1972 IAMERY, Jean: Über das Altern. Revolte und Resignation, Stuttgart, 1987 - SCHENDA, Rudolf: Das Elend der alten Leute, Düsseldorf, 1972.
(4) BUCHKA, Maximilian: Der geistig behinderter Mensch im Alter, in TRAPMANN, Hilde (Hrsg.) Das Alter. Grundfragen, Einzelprobleme, Handlungsansätze, Dortmund, 1991.
(5) CUMMING, Erwin – HENRY, Wiliam: Growing Old – The Process of Disengagement, New York, 1961 –
      ZIMMERMANN, Robert: Alter und Hilfsbedürftigkeit, Stuttgart, 1977.
(6) HAWIGHURST, Robert: Developmental Task and Education, New York, 1948
      TARTLER, Rudolf: Das Alter in der modernen Gesellschaft, Stuttgart, 1961.
(7) LEHR, Ursula – THOMAE, Heinrich: Altern – Probleme und Tatsachen, Frankfurt, 1972.
(8) KOCH-STRAUBE, Ursula, u.a.: Alternsforschung, Stuttgart, 1973.
(9) ROSENMAYR, Leopold: Der alte Mensch in der Gesellschaft, Hamburg, 1978.
(10) LOWY, Louis, u.a.: Der ältere Mensch in der Gruppe, Freiburg, 1971.
(11) BIERMANN, Benno u.a.: Soziologie. Gesellschaftliches Problem und sozialberufliches Handeln, Neuwied, 1992.

 

*In Bangó Jenő (1999): Szociológia a szociális munkában. VJRKTF, Esztergom, 45-60.